Férje halála után derült ki, hogy a férfi kettős életet élt – Íme, egy megrendítő regény árulásról és gyászról

–

Az elmúlt évtizedben teljes erővel betört hozzánk a traumairodalom

A trendnek köszönhetően alaposan el is árasztották a könyvpiacot a traumákkal terhelt művek. Nagy kérdés azonban, hogy ezek többsége mennyire nevezhető irodalomnak. A tematika ugyanis eleve meghatározza a befogadói attitűdöt, ahogy a szerzőit is.

Sok olyan könyvet olvastam ebben a témában, amelyekben inkább a történetmesélés dominált, az irodalom viszont szinte teljesen hiányzott belőlük.

A szerzőknek nyilván sokkal fontosabb volt, hogy az írás által némiképp megszabaduljanak a régóta hordozott terhektől, mint az, hogy ehhez olyan nyelvet találjanak, amely a szépirodalom régiójába emelhetné a könyvüket.

Persze fontos, hogy az olvasók ráeszmélhessenek e könyvek által saját, mélyen eltemetett traumáikra, tehát a műfajt továbbra is fontosnak és érvényesnek érzem, csupán a dömping miatt van bennem némi fenntartás velük szemben.

Nyilván léteznek kivételek is

Ezek azok a könyvek, amelyeknek szerzői valódi szépírói képességgel vannak megáldva: közéjük tartoznak például Péterfy-Novák Éva művei is. Az utolsóról, amely A Nevers-vágás címmel jelent meg, korábban írtam is, és ott is kifejtettem, hogy:

„Az úgynevezett traumaírás elég ingoványos területe az irodalomnak, lehet nagyon jól csinálni, és lehet úgy is, hogy azt érzed olvasás közben: neked nincs közöd ehhez a történethez. Szóval nem lesz minden traumából irodalom, de minden igazi irodalomban van valami trauma.”

Azt pedig biztosan állíthatom, hogy Várszegi Adél Amikor vége című, súlyos traumákkal terhelt könyvét nem csupán a téma viszi el, mert ott csillog a mélyén a legszebb szépirodalom, amely időnként valósággal kiragyog, és mindenképp kiemeli a traumakönyvek sorából.

„Minek a halottat kérdőre vonni, úgysem tud válaszolni, csillogó részecske csak az Atlanti-óceánban.”

A 2+2+2+2 csapdája

Az autofikcióként meghatározott Amikor vége című könyv elbeszélője egy háromgyerekes, negyvenes nő, aki hosszú ápolás után elveszíti ötvenéves férjét az egyik legagresszívebb agydaganat miatt. A glioblastoma multiforme nem csupán a testet fosztja meg fokozatosan a cselekvőképességtől, de a tudatot is leépíti, és a beszédkészséget is elveszi attól, akit megtámadott.

„Te alszol, a nő, akit talán végig szerettél, figyel és számol, aztán melléd fekszik. Elalszik ő is, de sohasem engedi magát túl mélyre, mert nem lehet tudni, mikor jön egy újabb roham.”

Két év, két hónap és két nap történetét olvashatjuk a töredékes szerkezetű karcsú kötetben, amely a férj halála után két évvel jelent meg.

A könyvben igen hangsúlyos és visszatérő a kettes szám, mert az elbeszélőtől azt is megtudhatjuk, hogy a betegség előtt két évvel kezdték el őt gyötörni a látomások arról, hogy férje hirtelen halált hal egy baleset vagy valami váratlan tragédia miatt.

A férj egyébként munkája és állampolgársága okán – egész közös életük során –, egy hónapból két hetet mindig külföldön töltött.

Két hetet otthon, a családdal, kettőt pedig egy másik országban. A kettősség azonban itt még nem ér véget, mert két héttel a halála után derül fény arra, hogy évek óta kettős életet élt. Amikor külföldön volt, a régi finn barátnője kísérte őt mindenhova.

[…] „a nő, akit szerettél, és aki mellett hosszú évekig szeretőt tartottál, arra gondol, hogy vajon végig csak becsapta magát, amikor lekurvázta és lebaszópartnerezte azt a másik nőt, amikor azt gondolta, hogy ő fontosabb, mert vele maradtál, mert nem léptél le akkor sem, amikor beteg lettél. És ha tényleg becsapta magát, akkor lehet-e most jól, és van-e joga sa­ját halottjának tekinteni, egyszerűen ignorálni azt a másikat, és azt mondani, hogy nem ér­dekli? Van-e joga kimondani, hogy így is tud szeretni téged?”

Tehát nem csupán a gyásszal, az özvegységgel és a három félárván maradt tizenéves gyerek mindennapos gondozásával kell megküzdenie a névtelen elbeszélőnek, hanem azzal is, hogy a férfi, akit két évig, két hónapig és két napig lelkiismeretesen ápolt, akinek hitt a gyógyulásában, és akiért mindent feláldozott, éveken keresztül hazudott neki arról, hogy miért jár haza egyre ritkábban, miért szűnt meg szinte teljesen a szexuális életük, és miért érzi egyre elérhetetlenebbnek a férjét, önmagát pedig egyre értéktelenebbnek.

„Bármit megadna, hogy ne ő legyen a lány, akinek meghalt az apja, de nincs mit tenni, mind meg lettek jelölve, körbehugyozta őket a halál, a nő, akinek meghalt a férje, a lány, akinek meghalt az apja, a fiú, akinek meghalt az apja, a másik fiú, akinek meghalt az apja. A szerető, akinek.”

Megtalált nyelv

Különös módon épp az egyes szám második személyben született narrációban keresendő a szépirodalmi réteg, ez maga a megtalált nyelvezet. Tehát az elbeszélő önmagát végig így emlegeti: „a nő, akit az elején és a végén sze­rettél”.

Ezzel némiképp eltávolítja önmagától a figurát, egyúttal mélységesen bevonzza az olvasót egy töredékes, semmiképp nem lineáris, mégis áradó szövegfolyamba, amiből borzalmasan nehéz kilépni. Akkor sem tudtam letenni a könyvet, amikor már terhesnek és elviselhetetlennek éreztem a belőle áradó fájdalmat: résztvevője lettem az ő közös történetüknek. Nem kívülről figyeltem őket, hanem teljes mértékben bevonódtam a mind nehezebb és reménytelenebb hétköznapokba, amelyek pontosan dokumentálják a férj leépülésének történetét.

Az ápolás végtelennek tűnő körforgásának hétköznapjait is épp oly keresetlenül fogalmazta meg Várszegi Adél, mint a halálról, a gyászról vagy a megcsalásról szóló folytonosan visszatérő rövid etapokat, amelyek mégis kiadtak egy egészet. A valóságnak egy egészen elbírhatatlan szeletét ágyazta ezekbe a megtört és töredezett szövegekbe a szerző:

„Nincsen logikai sorrend, az idő szinte sohasem lineárisan halad. Szürke, ahogyan a világ folyamként görgeti őt is a hullámain, akarja vagy sem, nincsen part, ahol megvethetné a lábát, nincs öböl, ahol elsirathatna téged.”

Gyászkönyv, de jóval több annál

Rengeteget beszélünk róla, mégsem tudjuk a választ, hogy miért olyan nehéz szavakat találni arra az érzésre, amellyel mindannyian találkozunk az életünk során.

Várszegi Adél ebben a könyvben, talán akaratán kívül is megírta azt az alapművet, amit mindenkinek el kell olvasnia, aki kapcsolatba kerül valakivel, aki halálos beteget ápol vagy épp gyászol.  

Az a fejezet is nagyon szuggesztív része a könyvnek, amely a kollektív tagadásról szól. A környezet ugyanis mindenáron és egyhangúlag megállás nélkül arról győzködi a betegápolót, hogy ő mennyire erős, és biztosan meggyógyul majd az is, aki halálos beteg.

 „A nő, aki épp az életedért küzd, már egyáltalán nem biztos benne, abban a legkevésbé, hogy ez az egész erős szervezet kérdése lenne, de nem akar ellentmondani, amióta lebénultál, megtanulta, hogy nem éri meg túlságosan őszintének lennie, mert senki sem ezt akarja hallani, mert ha lenne egy kézi­könyv a halálos betegségekről, és abban lenne egy rész a segítőkről, abban biztosan benne lenne feketén-fehéren, kétszer aláhúzva, hogy a segítő soha sem eshet igazán kétségbe, mert arra vannak a többiek, az az ő privilégiumuk. A segítő privilégiuma az örökös kitartás és előre haladás, apró megingások beleférnek, de a többieknek tudniuk kell, hogy minden rendben lesz, és csak akkor lehet minden rendben, ha a segítő rendesen teszi a dolgát. Mindenki tál­tos paripát lát benne, vagy azt akar látni, mert akkor kevésbé kell aggódni, akkor könnyebb hinni a minden jó, ha a vége jóban. […] 

ahogyan az is jó lenne, ha megengedné neki ez a támogató embertömeg, hogy kétségbeessen, úgy igazán benézhessen a szakadékba, hogy kimérhesse a mélységeket, de nem engedik, és utólag abban sem biztos, hogy kiért ez a kol­lektív tagadás és takargatás.”

Az is nagyon fontos kérdés, ami szintén szerepel a kötetben, hogy míg a betegápolás során a környezetben oly sok segítő akad, a gyászban totálisan magára marad az egykori ápoló: „Miért fáj ennyire, hogy teutánad hirtelen vége lett a segítésnek és ment tovább az élet.”

Létezik-e megbocsátás?

A szinte filmszerűen pergő szöveg számtalanszor körbejárja ezt a témát, újra és újra, mindig más szempontból világít rá a fehér galamb szimbólumával a legfontosabb morális kérdésekre. Óriási talány, hogy vajon létezhet-e egyáltalán megbocsátás ebben a helyzetben? Ez egy végtelen örvény, aminek talán soha nem lehet vége, még akkor sem, ha az ember ír egy könyvet, aminek az a címe, hogy Amikor vége.

„Te és én, csak te és én, ismételgeted a szava­kat, amiket még ki tudsz mondani, végtelenít­ve, beakadt magnószalag vagy, csak az utolsó előtti napon hagyod abba. Kivérezteted a sze­reteteddel, buborékba zárod, te és én, és nincs senki más.”

Azt hiszem, soha nem olvastam még olyan könyvet, amely ilyen pontosan és ennyire kegyetlen őszinteséggel beszélne egyszerre a gyászról, a szeretetről és az árulásról. Az Amikor vége nem kínál feloldozást, megnyugvást sem ígér. De nyelvet ad valamihez, amire a legtöbben nem találunk szavakat. Talán épp ezért marad velünk olyan sokáig az utolsó oldal után is, amikor vége...

Both Gabi