–

Egy rohadó, magára hagyott, sőt szándékosan rohasztott egészségügyi környezetben pont ugyanúgy megjelennek az extra betegségek és az extra halál, mint egy magára hagyott padláson vagy elhagyott húsraktárban. „Ilyen a természet rendje” – mondanánk, ha nem rólunk, a családtagjainkról és a barátainkról lenne szó.

De erről és róluk van szó. Egészen konkrétan arról, hogy

Magyarországon jelenleg az emberek minden évben nagy tömegben, azaz ezres, sőt tízezres számban halnak meg kórházakban vagy kórházi kezelés közben/után olyan betegségekben, fertőzésekben, szövődményekben, amelyekben normális körülmények között a XXI. században nem szoktunk meghalni.

Amelyek gyógyítható, sőt simán megelőzhető problémák, illetve sok esetben nem is betegség, hanem valami tisztátalanság, kosz, mocsok, azaz szégyenletesen hétköznapi az ok. És ezek nem a szokásos álhírek, hanem sajnos a nyers valóság.

Ezzel mintegy párhuzamosan, a napokban a parlamentben a kormány részéről lazán leszavazták az otthonápolás kapcsán azt a javaslatot, hogy a szégyenletesről a minimálbérre emeljék azoknak a „fizetését”, akik gyógyíthatatlan, mozgásképtelen, és/vagy folyamatos felügyeletet igénylő családtagjukat ápolják otthon, és igen, mindezt a „Családok évében”. Nem viccelek. Még mindig –a kórházi fertőzések kapcsán is – elmondható, hogy a kormány idén meghirdette a „Semmelweis-emlékévet” (nem viccelek), miközben rekord mennyiségű magyar ember hal meg elkerülhető és kivédhető fertőzések miatt teljesen feleslegesen.

Mintha egy kuplerájban hirdetnéd meg a házasságig tartó szüzesség évét, nem?

Szóval Semmelweis-emlékév van, meg halál a kórházakban nagy tételben. Cikkek, interjúk, tényfeltáró írások százai, senki sem állíthatja évek óta, hogy nincs ilyen jelenség, vagy akárcsak jelentéktelen lenne – persze pontos számokat nem tudunk, mert a hatalom embere vagy a kórház vezetősége simán ferdít/hazudik adatokat és adatokról, a KSH már évek óta egy csomó statisztikát irányítottan és manipulatív céllal mér, avagy pont nem mér, és különben is a cinikus ostobaság és álhírek korát éljük Magyarországon és a világban. Tehát csak annyit tudunk, hogy néhány év alatt elképesztően megnövekedett azok száma, akik vagy Soros György kottájából játszva direkt meghalnak kórházakban, vagy különféle döbbenetes okból valamilyen fertőzésben vesztik el életüket. Ezen még gondolkodnom és nyomoznom kell, hogy melyik lehet az igaz, de „Soros nagyon gonosz”, így a direkt meghalásra gyanakszom.

Még mielőtt azt gondolná valaki, hogy ez jópofa téma, amin szabad viccelni, lehűteném a kedélyeket. A legkevésbé sem vicces, de metszően rideg valóság az, amit mindennap élünk. Nem lehet véletlen, hogy egyre több ismerős és egyre közelebbi történet kering azokról, akikről személyesen tudod, hogy így-úgy érintettek. Az sem lehet véletlen, hogy egyre többen és többet foglalkoznak a témával, egyre szélesebb és nagyobb a hangja és visszhangja a problémának. Olyan nagyra nőtt, hogy már maga a kormány is meghallotta, és reagált is rá a tőle elvárható alapossággal. Mutatom:

Moss kezet, haver! Ennyi!

Mondhatnád persze, hogy az ötlet a végtelen cinizmuson túl ráadásul megvalósíthatatlan a legtöbb helyen, mert már mosdó és/vagy csap sincs, nemhogy szappan meg kéztörlő.

Legszívesebben azt mondanám, mindenki hagyja abba az olvasást úgy 30 másodpercre, és ismételje el magában, hogy bármilyen okból, de teljesen feleslegesen meghalnak egy csomóan évente Magyarországon, és az az alapos, megfontolt válasz erre, hogy

moss kezet, haver!

Nem gondolom, hogy mentsége lehet erre egy társadalomnak Európa kellős közepén a XXI. században. Hogy ez egy megengedhető „probléma” lenne. „Ugyan, gyerekek ez még belefér, semmi gond”?! Gondolkodik így valaki? Dehogyis. Csak amiről nem tudnak, mert nem jut el hozzájuk, azt egyszerűbb megoldani. Bármilyen hátborzongató, pont itt tartunk.

Magyar átlagemberek hatalmas tömege számára ez a probléma nem létezik, és nem azért, mert nem hall róla, hanem, mert egyszerűen nem hiszi el. Tényleg. És aki elhiszi, de pillanatnyilag nem érdekli, abból is rettenetesen sok van. Pont annyira, hogy ezért gond nélkül üzemeltethető legyen az egész rendszer ezen a felháborító színvonalon. Aki pedig eddig is tudta, az eddig is tett óvintézkedéseket, és kerülte annyira a közellátást, ahogy csak meg tudta engedni magának. A kör bezárult, mindenki imádkozhat, hogy ne kényszerüljön a rendszerbe. Ahol persze fantasztikus kivételek, tiszta osztályok, esetenként szuper drága személyzet, hulla fáradt, de elhivatott, normális, kedves emberek is dolgoznak. (Ide kívánkozik, hogy ez a poszt, ugye, a legkevésbé őket vádolja mindazért, ami történik, sőt: ők azok, akik miatt nem országos méretű összeomlásról beszélhetünk.)

Felsorolni is felesleges, mi minden hiányzik az egészségügyi rendszerből ahhoz, hogy professzionálisan, finanszírozhatóan és emberségesen működtethető legyen.

Jó és működőképes sosem volt a rendszerváltás óta, de a sokkoló valóság azért más volt. Ez az írás egy felkiáltójel szeretne lenni, egy jelzés arról, hogy lehet bármit bárhogy át/szétpolitizálni, hatalommal intézni és megmagyarázni utána, lehet bármilyen a közélet, a közhangulat és a közízlés, számomra elég döbbenetes élmény megtapasztalni, hogy emberek ezreinek felesleges halála sem éri el a hatalom ingerküszöbét, hogy azt mondja végre: „Jó, srácok, akkor az a mindenkori alapvetés, hogy embereket nagy tételben nem hagyunk meghalni politikai érdekek vagy alkuk mentén, vagy akár azzal távoli összefüggésben”. Legyen ez olyan szabály, mint, mondjuk, az, hogy nem jövünk fecskében és fürdőköpenyben az ülésterembe.

Milyen megrázó felismerés, hogy a kettő közül az üléstermi öltözködési szabály jelentősen szigorúbb a való életben, mint az emberek felesleges halálának elutasítása minden körülmények között.

 Doffek Gábor

Ha tetszett szerzőnk írása, akkor nézz bele a blogjába is ITT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ KARRASTOCK