–

Sosem szerettem olyan szekér után szaladni, amely nem vesz fel. Tudtam, a színészet, a színház, a játék szeretete örökre bennem marad, de nem lettem volna képes arra áldozni az életem, hogy bizonyítani próbáljak, és arra sem, hogy egy színház falai között nap mint nap ugyanazokat a szerepeket játsszam ugyanazokkal az emberekkel. Ráadásul – a legtöbb rendezővel ellentétben – őszintén hiszek a spontaneitás és a pillanat varázsában, így nem vagyok rajongója a túl sok próbának. 

Noha máig szinkronizálok rendszeresen, és épp egy Csehov-előadást próbálok Tel-Avivban, mindez, és a „celeb státusz” elég volt ahhoz, hogy megértsem: számomra a színészet mindig csak kirándulás lesz – afféle élvezetes és tanulságos utazás. 

Minden szerepemre szeretettel emlékszem vissza, és nagyon örülök, hogy a Confess – az izraeli sorozat, amiben egy szexéhes európai turistát alakítok, aki tel-avivi lakására invitál két srácot, hogy csupa olyasmit tegyenek vele, amit ilyen szituációban szokás – elkészült, és én benne lehettem. A Confess TLV zseniális forgatókönyve minden epizódban egy vallomásra épít, amellyel görbe tükröt tart a generációnk testiséghez és közösségi médiához fűződő viszonya elé, miközben olyan tabutémákat feszeget, mint a megcsalás, az etető fétis vagy épp a hardcore szex. Ezek után annyira nem is meglepő, hogy a jelenet nemrég egy népszerű pornóoldalon kötött ki – kicsit felrázva a nyugodt hétvégémet… mondjuk, hogy sokat csörgött a telefonom. Nem vettem fel – nem azért, mert nem tudtam, mit mondjak, sokkal inkább, mert tudtam: túl sok mondandóm van, ám annak negyede sem kerülhetne be egy olyan lapba, amely pornónak állít be egy filmes szexjelenetet. 

via GIPHY

Szóval örülök, hogy a Confess is bekerült ebbe a sorba, ahogy annak is, hogy egy megosztó, és embert próbáló szerep talált meg. Ismertem Jake Witzenfeldet mint producert és filmes szakembert, és teljes bizodalmam van benne, miután pedig megismerkedtem Moshe Rosenthallal, a rendezővel, aki elmondta: a partnereim Ori Laizerovich és Omer Perelman Striks lesznek – előbbi Izrael egyik legismertebb színész sztárja, utóbbi pedig egy tehetséges fiatal művész, aki a helyi Nemzeti Színházban játszik –, azonnal kíváncsivá tett a forgatókönyv. 

Hét mozifilmben, két tévéfilmben és három kőszínházi produkcióban játszottam az elmúlt húsz évben. Köztük volt a Napfény íze Szabó István rendezésében, amelyben egy rasszista és antiszemita huligán voltam, de tudtam: a játékom a zsidók balsorsára hívja fel a figyelmet. Ott voltam a Rosszfiúk című filmben Sas Tamás rendezésében, ahol húsz másik sráccal verjük ki együtt egy jelenetben – de mindez eszközként szolgál, hogy megismerjük az árvaházakban és nevelőintézetekben élő fiatalkorúak hányatott sorsát. Az Egyszer élünk, amelyben Básti Juli, Börcsök Enikő és Karalyos Gábor partnere voltam szintén alkalmat adott egy szexjelenetre – mindössze tizenhét évesen, egy tizenöt éves partnerrel. Árpa Attila Argójában non-stop pálinkát vedelek, mégsem kérte számon rajtam a kutya se – érdekes, a vásznon piáló karakter senkiben sem vet fel kérdőjeleket: vajon tényleg iszákos-e a színész, vagy destruktív-e a társadalomra nézve, hogy egy karakter alkoholista. 

Így aztán épp úgy, ahogyan vélhetően Nicolas Cage sem érezte úgy, hogy titkolnia kellene, amikor alkoholistát játszott a Las Vegas végállomásban, én sem éreztem úgy, hogy ne hívhatnám meg a film hivatalos premierjére a Tel Aviv Cinemateque-ben a férjemet, hogy kézen fogva nézzük végig a mozit.

Nimrod színész, ő sokkal többet és jobban játszik, mint én, így kicsit tartottam a kritikájától, de azt mondta: természetes és vicces voltam, és büszke rám, épp úgy, mint az édesapám, aki szerint „tök jó volt, bátor”. 

A barátaim rendszeresen ugratnak vele, hogy „make me dirt”, vagy „you wanna spit on me?”, ezeken pedig jókat röhögünk. Nem gondolom, hogy Philip Seymour Hoffmannak bármikor pironkodnia kellett volna azért, mert A boldogságtól ordítani című filmben többször nyúl magához, mint ahányszor megszólal, és azt sem hiszem, hogy Leonardo DiCaprio színészi vagy emberi kvalitásaiból levonna, hogy a Teljes napfogyatkozás című filmben Rimbaud-ként láthatóan és mélyen szemléltetik a szerelmét és szenvedélyét a Paul Verlaint alakító David Thewlissal.  

Nem, sem igazi szex, sem kokainmámorba (azaz a profi kellékesnek hála, sütőporba) fulladt after party nem volt a forgatáson, sőt: bocs az illúziórombolásért, de még valódi testnedvek sem: egy, a rendező által megadott jelre egy kulacsból almalé spriccelt az arcomra, ami egyáltalán nem derogált, még finom is volt, csak kicsit ragadt. 

Nemcsak színészként, de emberként sem értettem soha: miért volna értékesebb egy történelmi hőst vagy egy közismert emberbarátot játszani, mint, mondjuk, egy perverz alakot, egy prostituáltat, egy junkie-t vagy épp egy gyilkost.

Ha senki sem játssza el a megosztó karaktereket, mert félnek a „népszerűség elveszítésétől”, a nagyi reakciójától, vagy attól, hogy beskatulyázzák őket, mégis hogyan fogunk történeteket mesélni emberekről, embereknek? 

Biztosan van, aki szerint sokkal elfogadhatóbb és normálisabb lenne, ha mások politikai és vallási meggyőződéseit szidnám véres szájjal, vagy ha elmennék végre egy fodrászhoz levágatni a „hajléktalansörényt”, és beállnék „kilenctől ötig” dolgozni egy „rendes munkahelyre”, valamint megtartanék magamnak mindent, amit a vágyak, az ösztönök és a művészi önkifejezés mozgatnak, mint minden „tisztességes, jóravaló ember”. 

Csak az a helyzet, hogy én értelmét látom ennek a munkának, viszont az életnek nem igazán, ha nem provokálhatok társadalmi párbeszédet. Hiszem, hogy amíg sem önmagamat, sem másokat nem bántok a döntéseimmel, jogot formálhatok magamnak arra, hogy pontosan azt tegyem, amihez kedvem szottyan, ami inspirál, és amiben hiszek. 

A Confess TLV számomra a generációnk „klikkelj és szexelj” attitűdjét fedezi fel és gúnyolja ki – ezzel pedig egy rakás díjat nyert nemzetközi filmfesztiválokon, megvásárolta a HOT (az izraeli NetFlix), és egy olyan csodálatos, kreatív művész, mint Julie Delpy fantáziát látott benne, és idén amerikai remake-et készít a filmünkből. Szégyenkeznem kellene? Nem tudom, én inkább végtelenül boldog és baromi büszke vagyok. 

Steiner Kristóf

Képek forrása: Steiner Kristóf