Titkosírás nőknek, avagy ősi kínai sisterhood

– 

Az egyik kedvenc kínai írásjelem, a nő: 女

Tanárnőm a karakterek bevezetésekor sokat mesélt a bonyolultnak tűnő jelek mögötti egyszerű gondolatokról. A fenti jelben ott látható egy hölgy, aki keresztbe tett lábakkal ül. Nemcsak megkönnyítette a bonyolult karakterek tanulását ez a típusú magyarázat, de nagyon tetszett a jel kecsessége és finomsága. Ugyanez fogott meg első látásra a nüshu titkosírásban, amelyet a dél-kínai Hunan tartomány nőtagjai adtak át évszázadokon – szigorúan csak egymásnak.

Anya vezette be lányát, nővér a húgát, és az életre szóló, úgynevezett laotong-barátnők egymást. A legfontosabb szabály szerint elméletileg férfi nem tudhatott a titkos fonetikus írás létezéséről, és nem érinthette meg a titkosírást rejtő legyezőket, zsebkendőket.

Mi mindent rejtenek a vonalak!

A piktogrammal kötött női szövetség olyan érdekes világot rejt, hogy Lisa See amerikai írónőt Hóvirág és a titkos legyező című könyvében két kislány barátságán keresztül vezet be a XIX. századi kínai nők életébe. A regény főszereplője, Lily gyerekkorában anyja szeretetére ácsingózott, amire harmadik, ráadásul értéktelen lánygyermekként esélye sem volt. Gyerekkora a korabeli lányokéval egyezett meg: hétévesen elszorították a lábát, hogy a kívánatos tízcentis hosszúságú maradjon, és egyetlen cél az életében az lehetett, hogy fiút szüljön a házasságközvetítő által becserkészett férjnek. Lily szerencsésebb volt, mint sok kortársa: kedvező fizikai adottságai miatt úgynevezett laotong-barátságot köthetett egy vele egy napon született lánnyal. A laotong- barátság szintén a házasságközvetítőn keresztül indul el, és egy életre szól. Lily barátnője, Hóvirág az első ajándékot egy legyezőre írta nüshu írással. Így a női szobában, amely az irtózatos fájdalmakkal járó lábelkötés helyszíne volt, életvidám nagynénje vezette be Lilyt a női írás rejtelmeibe.

Az egyetlen női írás

Jó százötven évvel később a való világban szinte minden hírügynökség felkapta a kilencvennyolc éves Yang Huanyi halálhírét. A yao nemzetiségű néni Lilyhez hasonlóan kislányként sajátította el az írást, amelynek utolsó művelője volt. A kecses betűk egy részét egyes források szerint négyszáz, mások szerint ezer évvel ezelőtt kínai írásjelekből emelték át, és a többit az alkotó hölgyek találták ki. A rovásírásra emlékeztető nüshut jobbról balra és fentről lefelé olvasták. Szúnyogírásnak is nevezik, mivel elterülő szúnyogokra hasonlítanak a betűk.

A női piktogram neve két kínai szóból áll: a „nü” nőt, a „shu” pedig írást jelent megragadva ezzel a dolog esszenciáját: a nüshu az egyedüli, csak nők által használt írás a világon.

Nem önálló nyelvről van szó, hanem a jao nyelvjárás csak nők által ismert és használt írásáról. Betűi szálkásak, vékonyak és a szavakat, szótagokat jelentő kínai írásjelekkel szemben a nüshu-jelek nagyjából fonetikusak. Persze így is volt mit tanulni a női szobában, hiszen számuk valahol hat és hétszáz között mozog. Kialakulásukat a szükség hozta.

Mindig alárendeltek

A konfuciuszi értékrend szerint nevelt lányoknak mindig alá kellett magukat rendelni egy-egy férfinak: kislányként az apjának, felnőtt nőként a férjének, majd idős korban a fiának. Esélyük sem volt tanulásra, hacsak nem származtak magas rangú, jómódú családból. A dél-kínai Hunan tartomány jao női közössége így látott neki a világon egyedüli szokás kialakításának.

Zsebkendőre hímezték kódokba rejtett gondolataikat, szerencsét hozó kívánságaikat, és idősebb korban gyakran életük mementójaként nyúltak a nüshuhoz, hogy saját történeteiket megőrizzék az utókor számára.

Évszázadokon át egészen jól titkolták a hölgyek ezt a képességüket és kódrendszerüket, mígnem a XX. században napvilágra került mindez, de erről is többféle történet él. Az egyik szerint egy jao nemzetiségű nő meglátogatta pekingi rokonait, és számukra érthetetlen nyelven írt és olvasott. A másik szerint Csou Souji édesapjához jutott el a Neveld a lányokat című, generációkkal korábban írt vers. Ő még az ötvenes években fedezett fel egy női közösséget, akik használták a nüshu-írást, de erőfeszítéseit sajnos elsöpörte a kulturális forradalom, így a téma és annak fontossága csak a ’80-as években került újra az érdeklődés középpontjába – olyannyira, hogy ma már Nüshu Múzeum is áll, ahol sorra készülnek a szúnyogírással díszített csecsebecsék a turistáknak.

Azt hiszem, a legfontosabb mégis a közösségre gyakorolt hatása lehet. A nüshu összefogta a nőket, titkos kapcsot adott számukra múltjukhoz, hagyományaikhoz és egymáshoz – ahogy Lilynek is örök kapocs lett életre szóló barátnőjéhez, Hóvirághoz. Tőle kapta meg azt a szeretetet, amelyért anyjánál csak ácsingózhatott.

 Trembácz Éva Zsuzsanna

 Kiemelt képünk illusztráció