–

Amikor múlt héten megláttam az új Instagram-kihívást, amelyben nők osztották meg fekete-fehér képeiket a nagy női összefogás jegyében, felkacagtam. 

Felkacagtam, mert szinte előre sejtettem, mi lesz, hiába a hashtag: #womensupportingwomen.

Na, igen. És: de jó lenne!

Aztán igazam lett. 

Üzenetben többen nekem is elküldték a felkérést, elfogadtam hát a kihívást, majd megosztottam a fotómat, és leírtam alá, milyennek képzelem el azt, ahogyan a nőknek támogatniuk kéne egymást.

A listámon olyan dolgok szerepeltek, mint „egymást nem cseszegetni a kinézete miatt”, „nem ítélkezni a döntései felett”, „megdicsérni csak úgy”, „felszedni a földről, ha ordítva elesik” és így tovább… 

Millió komment érkezett, „hú, de egyetértünk, Szentesi”, „ez a legjobb szöveg, amit olvastam ebben a kampányban”, „a tiéd meg a Jennifer Anistoné a legjobb” stb…

Amikor elárasztották a falam a nők fekete-fehér képei, akkor rákattintottam a hashtagekre (#womensupportingwomen és #challengeaccepted – ezzel a két taggel ment körbe a világban a kampány), akkor több ismert influenszer, híresség, és nagy ikon fotóját is megnéztem, amikből annyi derült ki, hogy a kihívás lényege: mondjuk el, mit jelent számunkra, hogy nőként milyen módokon kellene támogatnunk egymást. 

Valaki pucsítós, csücsörítős fotót osztott meg, valaki kismamaként ábrázolta magát, mások a legszebb, legbájosabb arcukat mutatták, valaki agyonretusálva, mások pedig elővették a legnatúrabb ábrázatukat, mondván, hogy fogadjuk el egymást és magunkat úgy, ahogyan vagyunk. 

Bevallom, nem kutattam lázasan cikkekben, hogy mi a kihívás eredete, nem néztem meg, melyik volt az első poszt és ki indította el, de követőim a segítségemre siettek, és tájékoztattak, hogy eredetileg a török nőket ért erőszakra kívánta felhívni a figyelmet, csak az üzenet elveszett két pucsítós szelfi között. 

Az igazság ebben az esetben is rétegezett, hiszen több ellentétes álláspont is létezik arról, honnan indult el a kihívás, ki használta először a hashtageket, és milyen üzenetet szeretett volna ezáltal szétszórni a világban. 

A The New York Times cikke szerint már több mint hárommillióan használták a #challengeaccepted hashtaget (feltételezem, hogy a múlt heti cikkükhöz képest ez jócskán megsokszorozódott). Viszont magát a hashtaget már 2016-ban, egy rákellenes kampányban is posztolták. Más hangok az egész kihívást annak tulajdonítják, hogy amikor Alexandria Ocasio-Cortez demokrata képviselőnőt szó szerint „lekibaszottkurvázták”, akkor látványosan megszaporodtak a nőket támogató posztok a közösségi felületeken. Florence Pugh színésznő pedig kifejezetten az Isztambuli Egyezményre és a nőket ért erőszakra hivatkozik, és kéri a követőit, hogy ezzel egészítsék ki a posztjaikat, hiszen a török nőket ért erőszak miatt indult a kihívás. 

Láthatjátok, hogy nem egyszerű megállapítani, honnan és milyen céllal indul egy ilyen kampány a közösségi médiában, ahogyan azt sem, mi értelme, felszínes-e, elveszíti-e útközben a jelentőségét, és célba ér-e bármilyen üzenet egy szabad szemmel is jól látható embertömegnél, vagy ki lehet hajítani a picsába az egészet.

Amit én tudok, méghozzá a saját életemből (vagyis csak a magam nevében beszélek), hogy van mellettem számos olyan nő (de maximum két kezemen meg tudom számolni őket), akik az utolsó vérüket adnák értem, akik soha nem vernének át, akik hálót tartanak alattam olyan erővel, hogy bármikor zuhanok (mostanában sajnos gyakran), ők képesek úgy tartani, hogy az ne szakadjon el. (Mondjuk, ugrálni szerintem már nem lehet rajta.)

Tudom, hogy ezek a nők fogják a hajam, ha hánynom kell a kemó miatt (igen, rákos voltam, mindenbe belefűzöm, #unalmasvagyoktudom), vagy a részegségtől (igen, szoktam, inni, #aztazálszenthétszentségitneki mostmár), hogy felnyalábolnak, ha elhagynak, hogy inspirálnak, ha nem bírok írni, és van olyan is, hogy megmondják, merre induljak tovább. 

Ezzel szemben vannak olyan nők (azt hiszem, két kezem se elég, hogy meg tudjam őket számolni), akik elárultak, akik a tenyerüket dörzsölve várják, hogy elbukjak, akik azt lesik, mikor hibázom, akik kiforgatják minden szavam, akik huzamosabb ideje gyalázkodó írásokat tesznek közzé rólam, akik aláznak, ahol érnek, akik ütnek akkor is, ha már nem maradt a testemen érintésmentes felület, és van olyan is, aki legszívesebben vízszintesen látna egy koporsóban. (De frankón!)

Ha átlagot kellene vonnom arról, miképpen támogattak és gáncsoltak el a nők az életemben, akkor azt kell mondanom: soha nem volt még mellettem olyan erővel semmilyen férfi, mint az a maroknyi nő, és soha az életemben nem csinált ki még egy férfi sem annyira, mint az a több tucat nő, akik szívesen látnának elbukva, a taknyomon csúszva, összeomolva, és/vagy holtan. 

Nem hiszem, hogy a nők kiváltsága gecinek vagy rohadtul támogatónak lenni, üresnek gondolom a sisterhoodot bizonyos szempontból, és tudom azt is, hogy csak egyes emberek vannak, akik a nemüktől függetlenül jók vagy rosszak. 

Szóval, amikor megláttam a nagy női testvériséget hirdető kihívást, már előre nevettem. És pontosan az lett, amire számítottam:

a nagy női összefogás Insta-égisze alatt egymást oktattuk ki, egymást anyáztuk, egymást becsméreltük, hogy ez meg amaz miért pucsítós képet posztolt, minek magát reklámozta csak, miért nem írta oda, hogy isztambuli egyezmény, meg török nőket érő erőszak, miért fájóan üres az az üzenet a posztban, miért nem szól semmiről, meg amúgy is: #minekmentoda.

Csak a szokásos. 

Tényleg, de tényleg nagyon vicces, hogy még a sisterhoodot hirdető kihívásban is képesek vagyunk összeveszni. Tapsolok hozzá, bravó! 

Lehet, hogy egyébként sem ér semmit, lehet üres, magamutogató, felszínes, de egyvalamiben bravúrosan tükröt tartott nekünk: nem vagyunk képesek rá, mert egész egyszerűen nem bírjuk ki, hogy ne basztassuk egymást. 

Sajnálom, de ez a személyes tapasztalatom. 

Jöhet a sár. Dobjátok. Még bírom. 

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT