Igazából már a kocsiból láttam, hogy valami baj van. Zuhogott az eső, és Nórán nem volt még egy kapucni sem, csatakos volt a haja, rángatta a gyerekeit az ovi felé. A hátán cipelte a legkisebbet, a pelenkás Lilit, jobbról a nagycsoportos Bori, balról a középsős Tomi csimpaszkodott belé, és azonnal látszott, hogy Tominak nehéz napja van. Csak pár másodpercig bámultam őket, mert mi is rohantunk át az úton, be a tető alá. Szeretem azt a pillanatot, amikor belép az ember a zuhogó esőből az épületbe, az mindig olyan áhítatos: bent csönd, nyugalom, rend van. Az én gyerekeim azonnal leakadtak A kis hableány-plakátnál, én meg rángattam le róluk a sapkákat, sálakat. Csak amikor felértünk az emeletre, találkoztunk újra Nóráékkal.

Tomika addigra üvöltött. Máskor is láttam már kikelni magából, de most megrémültem tőle, egyáltalán nem látszott esély rá, hogy abbahagyja.

A nővére is csak állt, mint akit hipnotizálnak, és azt mantrázta, hogy „Én is a Süni csoporba akarok járni“. Legalább háromszor elmondta percenként. A totyogó Lili lekerült a hordozóból, és elkezdte rendezgetni az öltözőt, odahúzott egy kisasztalt, kisszéket. Nóra az üvöltő Tomival hadakozott.

Én próbáltam a sajátjaimat öltöztetni, de Tomit nem lehetett ignorálni, egyszerre elkezdte ütni-vágni Nórát, miközben az orrából folyt a takony, szeméből a könny. Nóra felnézett, és most először láttam az arcán, hogy ma nem tudja hozni a türelmes, jó fej anyát. Nem mosolygott, a szeme merev volt, és elkezdte mesélni, hogy a buszsofőr az orruk előtt csukta be az ajtót, pedig látta, hogy egyedül van három gyerekkel a zuhogó esőben, és az utasok bentről bámultak rá, a vezető meg elhajtott.

„Szemét állat“ – motyogtam, nem értettem, tényleg. És akkor Nóra azt mondta, hogy Tomi most nagyon érzékeny, mert „válás van“, és elsírta magát. Tomi rávetette magát, és ütötte, kalapálta tiszta erőből, ahol érte. Nóra összegörnyedt, zokogott, mi pedig álltunk megkövülten. Akkor Nóra valami olyasmit mormolt, hogy nem akar egyedül maradni, de a következő pillanatban már azzal kellett törődnie, hogy lefejtse magáról Tomit. Az enyémek megrémültek, Matyi olyan kuka lett, mint soha, adtam neki puszit, és beszaladt a terembe, Bálint meg azt mondta, „Menjünk innen, mama“, és elrohant. Megkérdeztem Nóra nagylányát, Borit, nem jön-e velünk, mi lenne, ha ma én vinném be a csoportba, de nem akart jönni.

Akkor mi visszamentünk a földszintre Bálinttal, és eszembe jutott, hogy aki csak szembejön, az mind látni fogja, mi történt Nóráékkal, és az emberek nem tudnak majd mit kezdeni vele.

Egy szót sem szóltunk, amikor ráadtam Bálintra a benti cipőt, nadrágot, csak nagyon szerettük egymást, és hálásak voltunk, hogy mi nem vagyunk bajban. Megpusziltam a puha arcocskáját, és ő is beszaladt a terembe. Ott volt a vezetőnő is, az óvónénink épp elkéredzkedett tőle – neki is van valami baja.

Fogtam a kabátom, visszamentem az emeletre, mert rájöttem, hogy nem kérdezni kellett volna Borit, hanem bejelenteni neki, hogy ma velem megy be a csoportjába. Tomi addigra már nem üvöltött. Bori továbbra sem akart velem jönni, de megengedte, hogy levegyem a kabátját, a kesztyűjét. Még mindig a Süni csoportba akart volna menni. Azt mondta, Tomi a lapos tetejű busszal akart ma jönni, azért borult ki. A kis Lilit is levetkőztettem, ne izzadjon tovább a meleg ruhában. Ő legalább elvolt magában.

Tomi végül egészen lehiggadt és bement a terembe. Nóra azt mondta, azért hozta el, mert azt remélte, itt, a megszokott környezetében talán biztonságban érzi magát. Pedig Tomi egész évben alig járt oviba.

Gyárfás Dorka