Nyár van. Frissen nyírott fű illata, és a napé, amely enyhén perzseli a vállunkat. Nyolcéves vagyok. Rajtam a pörgős szoknya. Pöttyös, mint minden. A pólómon két dalmata ugrándozik pajkosan. Mentazöld. Ülünk hárman, lányok, a mama illatos, színes virágokkal befuttatott teraszán. Le sem ér a székről a lábunk. Boldogan falatozzuk az uzsonna gyanánt elkészített szendvicseket, még most is érzem a friss zsömle és a kenőmájas ízét. Talán sosem volt annál finomabb semmi.

Épp szerelmi vallomást készülünk írni a szomszéd fiúnak. Nemrég költöztek ide.

Olajbarna szeme és napbarnított bőre hozott üdeséget a falusi életbe. Minden kislány az ő nevét skandálta.

– Te tudsz írni, írd le benne, hogy mindhárman feleségül megyünk hozzá!

– Kisbabáink is lesznek.

– Nekem foltos kutya is kell.

Az asztalon toll, papír. Kacskaringós betűkkel „Kedves Csabi!” a megszólítás. Az i-n persze szívecske. Csacska, ábrándos.

Sosem írtam még szerelmes levelet. Ábrándjaimba merülve majszolom az uzsonnát, mikor egyszer hirtelen fülsiketítő robajjal éri a fejemet az első ütés. A pöttyös labda robbant neki, szemüvegem a földön hever, szememből önkéntelenül potyognak a könnyek. Még fel sem ocsúdtam, a következő ütés máris érkezik, immáron kézzel.

– Mi van már megint, te kis hülye! Ne bőgjél! Ez csak pofon… Eszem megáll, komolyan. Megmondtam, hogy ne zabáljátok meg a kajámat. Amúgy is dagadt vagy. Ezeket a majmokat meg ne etesd. Különben kapsz még egyet.

Zsolti egy évvel idősebb nálam. A helyi vagány csávó. Mindig terrorizál. Persze a felnőttek előtt kedves. Egy százasért lenyírja a füvet minden környékbeli idősnél. Cserébe még uzsonnát is kap, hol itt, hol ott. Elfelejtettem, hogy ma mi adjuk neki a kosztot, különben Zsuzsinál játszanánk most. Felugrom a székről, próbálom lenyelni a könnyeimet. A lányok már elfutottak, én maradtam egyedül. A zsömle persze a megkent felével esett a cikkcakkos mintázatú kőre. Csak meg ne lássa mama. Zsolti önelégülten ül a helyemre, vigyorogva eszi a maradék zsömlét. És észreveszi a papírt. Fújtatva röhög, a falat megakad a torkán, csapkod. Megsemmisülten imádkozom ahhoz az Istenhez, akiről hittanórán meséltek, bár sosem láttam. Csak ne… Csak ne most, ne így.

Az arcomon friss seb az ütéstől. A vérrel összekeveredett sós könny marja, üvöltenék, de tudom, hogy az csak egy újabb borítékolható ütés lenne.

Már látom is, hogy rohan el, kezében a papírral.

Zsoltit minden felnőtt szereti. Koszos szőke haja és kacska fogai vannak. Magas, enyhén sápadt bőrű. A ruhája mindig szakadt, a cipője foltozott. A házuk a domb alján van, szoba-konyha, falai vályogból, teteje öreg cserép. Már ahol még van. Mindig hangzavar van a közelében. Kiabálás. Nem is járunk arra, hacsak épp nem muszáj. Zsolti anyukája meggyötört asszony egérszürke hajjal. Koszos kis otthonkában ténfereg a ház körül. Sosem beszél. Zsolti apukája magas. Hosszú, sötét haja van, kissé mindig csapzott. Ha valahol beszélget, barátságos. Bűzlik a Pitralontól és az olcsó bortól, persze gyerekként ezt nem tudtuk még. Csak éreztük, hogy büdös. A mai napig felfordul a gyomrom az arcszesz szagától. Féltünk tőle. Sokat mosolygott, de nem szerettem, ha felénk járt.

Amikor a felnőttek nem figyeltek oda, a keze máris a szoknyám alatt volt, tépkedte a bugyimat, közben kéjes tekintettel, csorgó nyállal nézett és kacagott. Hörögve súgta a fülembe, hogy „Ez a kettőnk kis titka, te kis pina.”

Nem is mertem sosem szólni, sem neki, sem másnak, pedig tudtam, hogy ezt nem szabad.

Futok Zsolti után és kiabálok:

– Add vissza! Az az enyém! Megmondalak a mamának!

– Csabi! Bazdmeeeeeeeeeg. Gyere már ki, olyat mondok, bepisálsz – visítva röhög közben.

Csabi feje máris az ajtó résén keresztül les ki, mi ez a hangzavar? Nem is értem, hogy barátkozhatnak. Csabiék olyan tiszták, mindig becsületesek. Az anyukája rendszerint áthív minket fürödni a medencébe. Zsolti sosem jön. Nem is láttam még kisnadrágban sosem. Hosszú, kantáros nadrág, szinte mindig két számmal nagyobb sötét póló van rajta, évszaktól függetlenül. Csabi anyukája fürdés után sütivel is megkínál. Brownie – azt mondja, úgy hívják. Olvadt csoki van a közepén. Igazi, márkás csoki. Imádok náluk lenni, most mégis rettegek.

A két fiú fejét összedugva röhög a papírfecni felett, ami már merő maszat a rákenődött májkrémtől. Állok megsemmisülten, jobb kezem a szoknyám tépkedi, ballal a szemem törlöm. Csabi már kevésbé nevet, kérdő tekintettel bámul. Zavarba jövünk, nem akartam én ezt. Oda sem adtam volna a levelet, butaság az egész. A lányok akarták.

Lehet, hogy nem is vagyok szerelmes. Azt sem tudom, mi az. Csak a felnőttektől látom, hogy kézen fogva járnak és csókolóznak. Kicsit undi azért.

Hirtelen kicsapódik a kertkapu, neki a szépen rendezett rózsakertnek. Két rózsa le is szakad, egy tüske hangos puffanással szúródik bele a labdába. Zsolti apja áll ott, már amennyire bír. Bűzlik, mocskos, csatakrészeg. Ordít a fiával, dülöngélve közeledik.

– Na, ide gyere, kis takony! Már megint hol kódorogsz?!

Zsolti szemében megjelenik a sosem látott rettegés, visítva próbál menekülni, de az apja még így részegen is gyorsabb, el is kapja hirtelen. A póló elszakad, fehér háta kikandikál, csurom kosz a rászáradt vértől. Sosem láttam még ilyet, sebek, végig, hosszú csíkokban.

Az apja a földön vonszolja, Zsolti üvölt, visít, ahogy a torkán kifér.

Egyre több felnőtt áll a kerítés túloldalán, és néznek, mindenki minket néz. Senki sem szól, mi is csak állunk. Még mindig sírok, de már nem a levél miatt…

Zsengellér Lilla