„Csak a hazugság következetes!” – Nem tudhatjuk előre, milyen egy viszony lelepleződését átélni

–

Egyszerűen nem értem, miért nincs erős hagyománya a magyar színházban annak, hogy a színházba járó közönség, konkrétan az ott ülő nézők problémáit górcső alá vegyék. Persze, lehet mondani, hogy a klasszikusok örök emberi kérdésekre keresnek választ (ez igaz is), de egyre áttételesebben, hiszen egyre régebbiek, és mi közben tök más életmódot élünk, nem beszélve a folyton változó társadalmi berendezkedésről, ami most is hatalmas átalakuláson megy keresztül.

Azt is fel lehet hozni, persze, hogy azért igenis készülnek kortárs magyar darabok, vannak nagy drámaíróink Spirótól Téreyn át Tasnádi Istvánig, Székely Csabáig vagy Pintér Béláig, de ők meg többnyire társadalmi problémákra szeretnek rávilágítani – egyéni sorsokon keresztül. Csak ritkán beszélnek azokról, akik a nézőtéren ülnek, a középosztály, az értelmiség hétköznapjairól, dilemmáiról, élethelyzetéről. És végképp ritka az, hogy valaki mindezt humorral akarja boncolgatni. 

Nem állítom, hogy nincs ilyen, csak ritka. Ami akad, az főleg a kőszínházon kívül, a független színházi szcénában zajlik, a Jurányiban több kísérlet, vagy például a Látókép társulat előadásaiban. Vajon miért nem érdekli túlzottan a kőszínházakat a modern férfi-nő kapcsolat? Vagy miért kell külföldről importálni ilyen darabokat? 

Persze, aki megnézni a Centrál Színház Nemek és igenek című új előadását, megkapja rá a választ. Mert Angliában olyan profin űzik ezt – éppen a hagyományok miatt –, hogy sokkal egyszerűbb jót találni, és azzal keveset kockáztatni. Nina Raine Nemek és igenek című színműve is bárhol játszódhat, nincs szükség arra, hogy a szereplők neve Andi, Szilvi, Péter és Botond legyen – megteszi a Kitty, a Rachel, az Edward és a Jay is. 

A lényeg, hogy azokról beszél, akikhez szól. Konkrétan nekik és róluk, harminctól ötvenig, a nagyvárosi, párkapcsolatban élő, középosztálybeli felnőttekhez. Ezáltal kicsit olyan, mintha filmet nézne az ember, ott szokásos ez a témafelvetés. 

És ott nem szégyen, ha a szórakoztatás szándéka is felsejlik mögötte, mert az nem feltétlenül jelent felszínességet, olcsóságot. A Centrál egyébként ezzel kísérletezik egy ideje, nem ez az első ilyen előadásuk. Ennek köszönhetően egyre jártasabbak és rutinosabbak benne. (És egyre sikeresebbek is.)

Nina Raine darabjának fókuszában öt jogász és egy színésznő áll, akik már eljutottak egy stabil egzisztenciához, többnyire szép, nagy lakásuk és kis gyerekeik vannak, csak egyikük (a Bereczki Zoltán által alakított ügyész, Tim), és a színésznő (akit Kovács Patrícia játszik) tart még a párkeresés fázisában. Ahogy a való életben is: a többség már megállapodott negyvenévesen, de vannak, akik még mindig randiznak. És ha nem kell a napi megélhetés vagy a termékenység miatt aggódni, akkor mi az a visszatérő kérdés, ami mindenkinél felmerül ebben a korban? A hűség vs. megcsalás, természetesen. Évekig lehet róla meddő vitákat folytatni, hiszen a házasság intézménye is olyan jelenség, aminek a létjogosultsága és érvényessége megkérdőjeleződni látszik korunkban. 

És csak azért írom, hogy meddő, mert valójában nem tud sehová kifutni. A darab is erről szól: beszélgethetünk róla és felállíthatunk teóriákat, érvelhetünk akár a nyitott kapcsolat mellett is, de hogy milyen egy igazi megcsalást, egy viszonyt és annak lelepleződését átélni – akármelyik oldalon –, azt úgysem tudhatjuk előre. Márpedig a darab szerint mindenki életében olyan földindulást okoz, amire nem volt felkészülve, és aminek kezeléséhez szó szerint önmagát kell meghaladnia. 

Nina Raine pontosan tudja, miről beszél. Negyvennégy éves, középosztálybeli értelmiségi nő, aki középosztálybeli értelmiségi családba született. Egyedül vállalt gyereket. Ez a negyedik drámája, ami színpadra került, és rendezni is szokott. Ezzel csak azt akartam jelezni: mélyen ismeri a színházi nyelvet, és a témáját, a karaktereit is. Úgy kezdődik a darabja, mintha egy bulvárszínházi előadás volna: minden szereplőt mintha skatulyából húztak volna ki, akik magabiztosan szórják a frappáns kiszólásokat. Olyanokat, mint hogy „a természetben nincs morál”, értsd: a természetre nem lehet hivatkozni morális kérdésekben. Vagy: „Az igazság nem következetes. Csak a hazugság következetes.” Vagy az is tetszett, amikor az elméletben lefolytatott vitákat és csűrés-csavarást valaki „intellektuális origaminak” nevezi. 

Ám ahogy haladunk előre a játékidőben, és felszínre törnek a konfliktusok, úgy mélyül el a darab, míg csaknem egy Yasmina Reza igényességű színművé alakul.  

Azt, hogy tíz év után milyen nehéz házasságban élni, és mit jelent az életközepi krízis, épp nemrég láttam feldolgozni a már említett Látókép társulat előadásában is, a Kálmán-napban. Az is olyan volt, mintha tükröt mutatnának, de ott a konfliktusok nem eszkalálódtak, és ezáltal megoldódni sem láttuk őket. Mert Hajdu Szabolcs író-rendezőnek az Ernelláék Farkaséknál óta az a koncepciója (ami szintén ezt a témát boncolgatja), hogy csak azt szeretné megmutatni, ami egy átlagos család átlagos hétköznapjaiban megtörténik. Nem pedig a drámai szituációk sűrítését, vagy kiélezését. 

Nina Raine azonban a hagyományos utat követi, amely szerint egy dráma nem él meg komoly konfliktus nélkül. Itt azok a házasfelek, akik megcsalják a társukat, válaszút elé kerülnek. Ahogy azok is, akik csak elszenvedői ennek. Muszáj szembenézni azzal, hogy „akkor elváljunk?”, „hogyan tovább?” és „lehet hazugságban élni?”, vagy „meg lehet bocsátani – bocsánatkérés nélkül?”. És muszáj azzal is megbirkózni, hogy ez mit hoz ki minden emberből, milyen szélsőséges állapotba sodorja. Ezért a darab második felvonása már tétre megy, és mindenkit kiforgat önmagából.

De van még egy csavar benne, ami Nina Raine eszét dicséri: hogy kiderül, miért is kell a drámának éppen jogászok között játszódnia. Tudniillik éppen azért, mert a szerzőnek már a darab elején vázolnia kell, hogy 1. a moralitás lesz a fő kérdés; 2. hogy a karaktereket ez a helyzet fogja először tényleges morális állasfoglalásra kényszeríteni, hiszen amúgy abból élnek, hogy a törvényeket úgy alkalmazzák, ahogy a pillanatnyi érdekük diktálja. Erre való egy plusz elem a drámában, amikor az egyik védőügyvéd (Lengyel Tamás karaktere) egy megerőszakolás áldozatával (Pokorny Lia) kerül szembe a bíróságon, és azon igyekszik, hogy hiteltelenítse – hogy aztán a második felvonásban maga is megerőszakolás vádlottjává váljon, és kénytelen legyen újraértékelni a kérdést.

Egyszóval okosan megírt drámáról van szó, amit Puskás Tamás rendező tisztán, érzékenyen és korrektül vitt színpadra – amin elsősorban azt értem, hogy a rendezői ego nem tolakodott előtérbe, hanem a darab és a színészi játék erényeinek kiemelésére törekedett. Színházigazgatói minőségében pedig ahhoz is biztos érzéke volt, hogy impozáns szereposztást állítson össze, csupa ismert arccal, akik valóban hozzájuk passzoló szerepet kaptak.

Mindenki hiteles tehát, de Bata Éva és Lengyel Tamás kettőse mégis kiemelkedik a társulatból, mivel a szerepeik is több lehetőséget adnak a valódi drámai mélységek megmutatására.

De Pokorny Lia is kiváló az alsóbb osztályból származó, traumatizált nő szerepében, és Bereczki Zoltán is remek szerencsétlen agglegényként.

 

Csupán azért emelném ki Bata Évát mégis, mert a BÚÉK című film után – amiben szintén egy erős társulatból ragyogott ki – lassan kimondhatjuk, hogy generációja egyik legerősebb személyiségével van dolgunk, egy ízig-vérig színésznővel, aki igazi tartópillére tud lenni egy előadásnak. Viszont ha az utolsó jelenetet Lengyel Tamás nem csinálja meg úgy, ahogy megcsinálta, akkor az egész előadás nem emelkedett volna arra a szintre, ahová végül tudott.

És nem tanuljuk meg belőle, hogy ezek a helyzetek valójában azért köszöntenek be az életünkben, hogy általuk magasabb szintre jussunk a személyiségfejlődésben. Mert úgy látszik, krízis nélkül nem fejlődnénk, csak eltunyulnánk. A válságot pedig csak azok tudják sikeresen megoldani, akik át tudják lépni a saját határaikat: akár úgy, hogy megtanulnak őszintén és igazán bocsánatot kérni, akár úgy, hogy megtanulják, ők sem ülhetnek a magas lovon morálisan. 

Művészszínházban nem számít erénynek, ha egy darab nemcsak kérdéseket vet fel, de a válaszadásra is kísérletet tesz, és nem hagyja a nézőt megoldás vagy feloldozás nélkül. Itt azonban pontosan erre volt szükség: hogy az ember úgy menjen haza, mint aki okosabb lett, mint előtte volt, és megértette, merre visz az út egy krízisből kifelé.         

Gyárfás Dorka

Képek: Centrál Színház