Hajnalban, valamikor három óra felé, berepült az osztályra egy kismadár.

A folyosó felől jött, élénk szárnycsapásokkal, egyszerre csak ott termett, isten tudja, hogyan került oda. A madárka egy ideig riadtan repkedett körbe az armatúrák alatt, azután beszállt az ambuláns betegeket fogadó nappali részlegbe, és kereste a kiutat. Megpróbáltuk a kezünkre csalogatni, kinyitottunk neki minden ablakot, és lekapcsoltuk a lámpákat, de hiába. A madárka továbbrepült a nővérszobába, és ott megtelepedett. Egészen reggelig ott is maradt.

Pár hónappal ezelőtt történt, hogy Pauline-t ápoltuk, akiről már meséltem nektek.

Az asszony hasa még mindig kerek, mint a dob, rajta a bőr feszes és fényes. A drenázs, a csapolás megtörtént, a hasi folyadék eleinte gyorsan ürült, majd egyre lassabban. Körülbelül három liter folyadékot engedtünk le két nap alatt. De az asszony hasa még mindig túl nagynak tűnik.

Egy fiatal muszlim nő ma a rezidens, azelőtt sosem láttam őt, de lehet, hogy csak ellentétes műszakban dolgozunk. A barna fejkendős doktornő azt mondja, távolítsam el a drént Pauline hasából, mert már semmi nem ürül rajta keresztül. Ez nem igaz, mert lassan szivárog a katéterzsákba valami aranysárga-opálos folyadék, de a folyamat valóban lelassult, az ürített váladék mennyisége már nem éri el a száz millilitert tizenkét óra alatt, és ilyenkor az a szabály, hogy a drént ki kell húzni. Minden idegen eszköz a testben ugyanis fokozott fertőzésveszélyt jelent.

Követem az orvosi utasításokat, felszerelkezem a szükséges eszközökkel, papír vesetál, kötés, steril kesztyű, és a kis krómozott kocsit magam előtt tolva indulok a kórterem felé.

Pauline nagy bizalommal néz fel rám a párnáról, és miközben előkészülök, beszélgetünk, hogy eltereljem a figyelmét. A családomról kérdezget, így derül ki az is, hogy a kisebbik fiam méhész szeretett volna lenni. Ennek Pauline nagyon megörül, hiszen az ő lánya is méhész, gazdálkodó.

Lassan látok a művelethez, elvágom a varratot, elkezdem kihúzni a drént, amiről megint nem tudom, hogy hol ér véget a hasüregben. Pauline arca rezzenéstelen, a szemét behunyja ugyan, de nem tűnik úgy, mintha bármi fájdalmat érezne. Ez a drén hamar kicsusszan, nem akad meg semmiben, nem is kell hozzá erőt kifejteni, könnyedén elhagyja a test szöveteit.

Arra viszont, ami ezután történik, nem voltunk felkészülve, sem ő, sem én.

Az apró, milliméter átmérőjű cső kihúzása után egy ceruzavég nagyságú lyuk marad Pauline hasán, amin keresztül masszívan áramlik kifelé a folyadék, ami eddig nem szivárgott a zsákba, most kitartóan folyik a lepedőre.

Hozom a kék nedvszívó lapokat, hármat–négyet is felhasználok. Szerencsém van, a fejkendős doktornő visszajön, így el tudom neki mondani, hogy mi a helyzet. Tűnődve néz Pauline hasára, kicsit meg is tapogatja, azután az az ötlete támad, hogy a kimeneti nyílásra a beteg hasfalán tegyünk egy sztómazsákot. Teszek is. Csakhogy tíz perc alatt az is megtelik. Megyek az egyszer használatos, keményített papír ágytálakért, azokba ürítem a zsák tartalmát, sokszor sok negyedórát állok az ágy mellett, nem számolom, mennyit, csak a folyadékot. Ezernyolcszáz milliliteren vagyunk túl, amikor úgy tűnik, hogy a csordogálás végre megáll, legalábbis ekkor már nem telítődik olyan gyorsasággal a kis plasztikzsák, hogy az ágy mellett kelljen maradnom. Megírom, illetve frissítem a folyadéklapot, és megyek a dolgomra, de időről időre visszalépek Pauline-hoz, akinek most nem szabad felkelnie, a folyadékveszteségtől megszédülhet, leeshet a vérnyomása, ezt egyébként is rendszeresen ellenőrizni kell.

Szerencse, hogy viszonylag békesség van a kórtermemben. Akiket hazabocsátottunk, azok már elmentek, és még nem érkeznek az új betegek innen-onnan. Pauline szundikál. Ez a legjobb, amit tehet. Az orvosi dossziéban látom, hogy a négyes stádiumú petefészekrák miatt onkológiai konzíliumot is rendeltek neki az orvosaink.

Pauline még szeretne hazamenni, mondta nekünk is, ezért bármilyen kezelésbe beleegyezik. Fontos volna hazamennie. A fiát is meglátogatná akkor a kórházban, akinek múlt héten diagnosztizálták a betegségét. Agydaganata van a fiúnak, műtétre vár.

Jó, hogy magammal hoztam a vizet a kis palackban, ami tegnapról maradt, most legalább nem kell lemennem az automatához, hogy vegyek valami innivalót. 

Iszom a vizet a sarokban, a hetes kórterem sarkában, ahol van egy kis asztal meg egy szék, itt szoktam megírni az ápolási dokumentációt is, ha van idő. A kórterem sarkában egy ajtó van a hátam mögött, a terhesosztályra vezet. Odaát már azok a kismamák vannak, akik szülés előtt állnak.

Rendszeresen mérik rajtuk a magzati életjelenségeket, így szinte folyamatosan használatban van a doppler is. Áthallatszik a kisbabák szívverésének a hangja, a frekvencia százhúsz és száznegyven között mozog, és egyenletes. Bup-bup-bup-bup, éjjel-nappal. Azt hiszem, hogy nincs olyan asszony, akit ez a dallam ne nyugtatna meg.

Ősi ritmus ez, a jövő ígérete. Mindenkinek az életet jelenti. Kivéve azoknak az asszonyoknak, akik most jönnek föl egy terhességmegszakítás után. Nekik ez a hang mindennél fájdalmasabb lehet. Szerencse, hogy a kórterem egyetlen üres ágya a túlsó oldal végében van, így azt a fiatal nőt, akit kora délután hoznak fel a műtőből, sikerül a legtávolabbi sarokba fektetnem.

Délután van, és annak ellenére, hogy az osztály látogatási rendje nyitott, vagyis reggel kilenc és este kilenc között bármikor be lehet jönni, ilyenkor érkezik a legtöbb látogató. Pauline bemutat a lányának, és hárman együtt hosszasan elbeszélgetünk a méhészetről, a soron következő gazdasági vásárról, ahová a fiamat is elvihetném, hogy megismerjen néhány gazdát, méhészt, és információkat szerezzen. A méhészet is más rendszer szerint zajlik itt, nem kellenek hozzá mindenféle engedélyek, nem kell hozzá tanya vagy városon kívül eső telek, itt bárki tarthat méheket, akár a kert sarkában, végében, egy–két kaptárt vagy többet is. A méhek világszerte veszélyben vannak, így minden tilalmat feloldottak a tartásukkal kapcsolatban és nagy, országos kampány folyik a megmentésük érdekében. A tévécsatornákon folyamatosan mennek a hirdetések. A virágboltokban, növényes árudákban lehet kapni külön csomagolt, a méhek által különösen kedvelt virágmagokat, amikkel nyáron táplálni, kényeztetni lehet őket – így, ha valaki nem akar saját méhcsaládokat, akkor is aktívan segíthet, kedvező körülményeket teremthet a méheknek.

Sokat beszélgetünk az ágy mellett. Pauline boldognak látszik, hogy segíthetett, kapcsolatokat teremtett, élvezi a diskurzust és dicséri a fiamat! Az asszony lánya és a veje is nagyon kedvesek, egyik nap hoznak egy kis üveg mézet, vigyem el a gyereknek, hadd kóstolja meg.

A szívem szakad meg Pauline-ért, aki mindig hetekig van nálunk, néha felcsillan a remény, mert jobban lesz pár napra, de azután az állapota folyamatosan romlik, és egy–két jó periódus után mindig mélyebbre esik vissza, mint ahol volt.

Lassan már fel sem tud kelni.

A lánya és a veje továbbra is mindennap jön hozzá. Az orvosok elhatározzák, hogy Pauline kapjon még egy nagy dózisú kemoterápiát. Várunk az ágyra, hogy legyen odalent az onkológián. Addig is megpróbáljuk szinten tartani Pauline-t, de ő már csak annyit tud enni, mint egy kismadár. Csipeget. Hajnalban azonban, minden áldott hajnalban, kér egy bögre hideg teljes tejet, és abból jóízűen kortyolgat. Az idős asszony, aki még nem annyira idős, hogy ilyen sietősen el kellene mennie, napról napra fogy, a karja egyre vékonyabb, a hasa újra feldagad a felgyülemlett folyadéktól. Már nem reménykedhet abban, hogy valaha hazamehet, már nem is említi, hogy hazamenne. De egy hangos szava sincs. Mosolyog minden nővérre, nem csenget, csak akkor, amikor már nagyon muszáj, nem panaszkodik, nem kér fájdalomcsillapítót, csak az előírt gyógyszereket kapja.

De a kemónak nem sok értelme van. Azután, hogy túl van rajta, Pauline már csak alszik, mély álomba merül újra meg újra, és a testhőmérséklete egyre csökken. Egyik éjjel, a hajnali kétórás obszervációnál 34,4-et mérek, nehezen hiszem el, megmérem a hőjét újra, a másik fülében, a meglehetősen pontos, digitális hőmérővel. 34,9 – ez sem sokkal jobb. Sőt, valójában rémisztő. Pauline csukott szemmel csendben tűri mindezt, időnként elmosolyodik. – Nem fázik? – kérdezem. De erre is csak csóválja a fejét. Többször visszamérem a hőmérsékletét, nem változik, mélyen alatta marad a kívánatos értékeknek.

Olga, a spanyol lány a társam az éjszakai műszakban, és egyikünk sem tudja elhinni, hogy Pauline nem fázik. Olga elmegy, és felhoz a központi raktárból egy speciális takarót. Még sosem láttam ilyet. Egy gép meleg levegőt fúj a takaró két rétege közé. Olyan, mint egy felfújható matrac, pillekönnyű kivitelben. Ezt Pauline plédje fölé fektetjük, és így próbáljuk őt felmelegíteni.

Reggelre elérjük, hogy a testhőmérséklete 35,4 legyen. Ez még mindig nagyon alacsony ugyan, de Pauline ekkor már könyörög, hogy vegyük le róla a takarót, mert nagyon melege van. Még két napig él ezután.

Egyágyas szobába helyezzük át, hogy nyugalma legyen. Az utolsó éjszakán Pauline ébren van, de azt kéri a nővértől, hogy ne hívják be a lányát, szegény biztosan pihen, ne zavarják fel. Ezután csendesen elalszik, egyetlen panaszos hang és szó nélkül. Átalussza magát egy másik valóságba.

Van, ami elől nem menekülhet az ember. Hiába szeretne, minden erejével, nem lehetséges. Azért is jöttem a nőgyógyászati osztályra, mert nem akartam több halált, több haldoklót látni. Nem akartam több nyomorúságot, úgy éreztem, már nem tudok vele mit kezdeni. Megfojt, felőröl, darabokra szaggat a tudat, hogy nem tudok segíteni.

Azután be kellett látnom, meg kellett tanulnom, hogy ha nem tudok is segíteni a magam fogalmai szerint, akkor is lehetek még segítség és vigasz. Valahogyan. Másként. Mert mindenkinek mást jelent a vigasztalás. És annak sincs mértéke, ahogyan az igazi szeretetnek sem.

Hajnali háromkor berepült az osztályra a kismadár. Az angol kolléganő azt mondja, ez egy „finch”. Valamiféle pinty. A madárka a folyosó felől érkezett, fürge szárnycsapásokkal, és csak a jó isten tudja tényleg, hogy került ide. Békésen üldögélt fél éjszaka a lámpán és a kinn felejtett tejes bögrén felváltva, mielőtt elrepült volna.

Molnár-Lamos Krisztina