–

Lancashire-ben magasra nőnek a fák. És a lányok. Aby is magas. A válla keskeny, de a csípője széles és a combjai erősek, oszlopként tartják meg a nagyra nőtt, erős testet.

Aby megjelenésében mégis van egyfajta törékeny nőiesség, talán a világos színű hátrafogott haja, a sima homloka és a márványszerűen fehér bőre teszi. Vagy a kimérten csendes, visszafogott, már-már arisztokratikus stílusa. Aby soha nem nevet hangosan, de sokszor mosolyog szelíden, és nagyon figyelmesen hallgat. Nem sír, nem hisztérikus, az arca nem árul el soha, semmiféle érzelmet, de mindez mégsem tűnik közönynek, hanem sokkal inkább valamiféle mélységes nyugalomnak.

Aby nem rohan, nem siet sehová, nem kapkod, még sincs a mozdulataiban semmi, ami tétovaságról vagy összeszedetlenségről árulkodna. Ez a fiatal nő nem túloz semmiben. Nem viszi túlzásba a gondoskodást sem. Annyit tesz csak, amennyi szükséges.

Aby, a fiatal 25 éves angol nővér, aki tavaly ment férjhez az egyik egyetemi csoporttársához, kicsit olyan néha, mintha a nagymamám volna: az éjszakai műszakok esetleges és nagyon ritka csendjében leül a pult mellé, és horgol, kézimunkázik. Éppen ezért most nagyon meglep, ahogy rám néz, és azt látom, hogy könnyes a szeme.

A fiatal pár az ötös szobában alig egy órája búcsúzott el a kisbabától, akinél az ultrahang többszörös magzati anomáliát állapított meg, és akit ma, 14 hetesen, a gyógyszeresen megindított tíz órán át tartó vetélés után élettelenül világra is hozott az édesanyja. Az ultrahangon látszó deformitások mind igaznak bizonyultak. A nyitott hasfalon át, mint vékony, apró gyöngysor türemkedett ki a vékonybél egy része. A jobb felső végtag csak félig fejlődött ki, a csontos koponyatető pedig teljes egészében hiányzott.

Kislány, és első baba lett volna.

Aby-vel összeraktuk a fehér kartonpapírból hajtogatható alig húsz centiméter hosszú kis koporsóformájú dobozt. Letisztogattuk a pici, törékeny testet, és a kis hófehér – négyrét összevarrt – horgolt terítőbe tettük, amit „angel pocket”-nek hívnak itt, angyalzsebnek.

A fejére pedig pici kötött sapkát adtunk. A szülők látni akarták őt. Ilyenkor fényképet is készítünk, a babának szépen, csinosan kell kinéznie, ez a kicsi is úgy feküdt a dobozban, mintha csak aludna.

A vetélés, indikációtól függetlenül, itt szigorú protokoll szerint történik, és halomnyi papírmunkával is jár. Egyszer az egyik olasz kolléganő, aki már nem dolgozik az osztályon, kifakadt: „Nem értem, hogy mit kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni! Nálunk ez nem így megy!” – mondta.

Megkérdeztük, hogy miért? Hogyan? Náluk mit kezdenek az ilyen magzatokkal? Monia szó nélkül a veszélyes hulladékot tartalmazó nagy kukára mutatott az ágytálmosóban. Akkor egy pillanatra mindenki elhallgatott. Én pedig – és azt hiszem, sokan velem együtt, – örültem, hogy éppen ott vagyok, ahol, és hogy a sorsom nem vetett máshova.

Amikor az ötös szobában az anya végre elaludt, és az osztályon nyugalom van, lemegyek a kórház hátsó bejáratához, hogy szívjak egy kis friss levegőt.

Hideg van, téli hideg. Egy vörösbegy, akit itt csak Robin-nak hívnak, a kórház vörös téglás falához simul kapaszkodva, úgy melegszik. Jöttömre felriad, arrébb repül, de nem hagyja el a ház biztonságos oldalát. A parkoló kőpárkányára ültetett bokrok mögött róka surran. Mélységes csend van, a kuvik sem kiabál most a gyepen átszaladó pockokra. Pedig azok itt motoznak, mindenütt, a róka látja is őket. Csend van, mégis életteli.

Az ember, ha nem éjszakázik, nem is hinné, hogy milyen mozgalmas lehet az ilyen sötét csendesség…

Visszamegyek az osztályra.

Nem telt el tíz perc, de már felhoztak egy új beteget, Pauline a neve, és fiatalabb pár évvel, mint édesanyám lenne most. Kedves arcú, udvarias hölgy, nem panaszkodik, pedig biztosan nincs jól. A diagnózisa petefészekrák, IV-es stádium, és a hasában felgyülemlett folyadék van van, ami a sovány, törékeny testen olyan, akár egy hatalmas dob. A bőr fényesen kifeszül felette. Pauline-t holnapra jegyezték elő röntgen alatt végzett drenázsra. (Folyadékot kivezető eljárás – a szerk.) Elhelyezzük őt a hetes kórteremben. Mindenki alszik, nem csapunk túl nagy zajt.

A sürgősségiről egy fiatal pár érkezik.

Magas, vékony fiatalember, szép arcú, sötét hajú lány. Ismerősnek tűnnek, pedig tudom, hogy nem láttam még őket. Viszem a kitöltendő papírokat, nézem rajta azután a tollal írt magyar nevet, és elmosolyodom. Vajon képes-e az ember felismerni a honfitársait? Van olyan szenzor az ember lelkében, szellemében, ami mindezt érzékeli? Vagy csak a véletlen műve? Mindegy is. Mostanra már meg tudom állni, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, és anélkül váltsak át az anyanyelvemre, hogy a hangom elcsuklana közben.

Meglepődnek, örülnek is. Elmondják, hogy már reggel óta furcsán fáj, feszül a lány hasa, és félnek, hogy megint petefészek cisztája van, ami már volt egyszer, megrepedt és ugyanilyen fájdalommal járt. Kérdezem, hogy mikor volt az utolsó menstruációja, mondja, hogy körülbelül két hete, de nem volt rendes, hanem „csak olyan alig valami”.

Vért vettek a sürgősségin, látom az átlapozott dokumentációban, és a BhCG, a terhességi hormon, pozitív.

Óvatosan kérdezem, hogy számítanak -e kisbabára. Elkerekedett szemmel néznek rám, igen, ezt már kérdezték tőlük odalent is, de nem hiszik, hiszen időre jött meg a lány menzesze, még ha nem is volt olyan erős a vérzés, és vigyáztak is. Bólintok, nem mondok többet, nincs is hozzá jogom, hogy nővérként orvosi információkat adjak a betegeimnek, és megijeszteni sem akarom őket. A felvételi lapon ugyanis az áll, hogy „?ectopic pregnancy” vagyis kérdőjeles méhen kívüli terhesség. Szerencse, hogy ma olyan orvos ügyel a gyakornok mellett, aki ultrahangozni is tud, így sikerül kikönyörögnöm, hogy még ma megvizsgálják a lányt, ne kelljen befektetni (amúgy sincs már üres ágy), és ne kelljen visszajönniük sem, holnap vagy azután.

Az ultrahangon a szépen bélelt körteformájú méh sötétjében egy kis gömbölyű, tökéletesen formált magzat fickándozik.

Meglehetősen jó kedve lehet, úgy tűnik, jól érzi magát, meg-megfordul, látszik az apró kis lába, karja. Nyolc–kilenc hetesnek mérik a műszerek. A fiatalok csodálkozva összenéznek, az orvos elégedetten dől hátra, és megnyomja a billentyűzeten azt a véráramlást mérő gombot, amitől a kép színessé válik, és jól látható a kisbaba pulzáló szívverése is. Kék és piros. A doktor alapos, körülnéz a petefészkek környékén is, ott nem lát semmit, cisztára utaló képletet sem. Mindenki boldog, a fiatalok fogják egymás kezét, a doktor mosolyog, kinyomtat nekik egy sorozatnyi képet.

Én is örülök, na meg csendben reménykedem, és nem merem megkérdezni, csak kifelé menet, mik a terveik. Akkor is csak nagyon félszegen, óvatosan hozom ezt szóba. És nemcsak azért, mert nővérként ehhez sincs jogom, hanem mert egyáltalán. – Természetesen megtartjuk! – mondják egyhangúlag, és már szó sem esik a fájdalomról, ami miatt eredetileg bejöttek. Elmondok nekik néhány dolgot, mire számítsanak, mikor jelentkezzenek be a szülésznőhöz, meg hogy ne aggódjanak semmi miatt, ha bármi kérdésük van, hívják fel bátran a klinikát vagy engem akár.

A srác jól beszél angolul, a lány is értett mindent a vizsgálat alatt, így nem hiszem, hogy szükség lesz rám, de mégis. Ha úgy adódik. Ők a második magyar pár, akinek a terhességét úgy igazolják, hogy én is jelen vagyok. Ez a minimum, amit felajánlhatok. Hogy felhívhatnak, ha bármi kérdésük van, vagy segíteni kell bármiben. Itt, a félig idegenben. Hálásan köszönik, veszik a kabátjukat, és boldog arccal távoznak.

Főzök Aby-nek egy teát, magamnak pedig egy kávét.

A papírmunka miatt én megyek az utolsó szünetre, a kávémmal együtt levonulok újra az udvarra. A liftben éjfélkor még ázott tornacipő szag van, pár órával később már erős és friss öblítőillat. A takarítók a kórházban egész éjjel dolgoznak, mossák a lépcsőházakat, folyosókat, törlik az ablakpárkányokat és a korlátokat. Hajnalodik, és már nem annyira vad sötét a reggel. Így is, úgy is tavasz lesz. A madarak felébredtek, és mert nem esik az eső, hát, hangosan adják tudtára a világnak, hogy hamarosan felkel a nap.

Fáradt vagyok, de ez most nem esik rosszul. A harmadik műszakom után ma otthon alszom. Ez jó érzés. Mint ahogyan az is, hogy segíteni tudtam. Így vagy úgy. A kisbabára gondolok, aki a hűtőben fekszik egy kartondobozban, és a másikra, aki édesanyja meleg méhében növekszik az életre. Pauline-ra gondolok, aki számára semmi jót nem tartogat a jövő, hiába a holnapi csapolás és a vele szemben fekvő negyvenes nőre, aki most gyógyul a mellrákból, amit időben fedeztek fel.

Jó lenne hinnem teljes szívvel, amit néha megsejtek ebből a valóságból, mégpedig azt, hogy valahogyan mégis egyensúly van. „Balance”, amit mi, emberek nem értünk, nem látunk át, hogyan és milyen erővonalak mentén működik. Jó lenne mindig hinni tudni, még akkor is, amikor mindebből csak a kép negatívja, a veszteség látszik.

Molnár-Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció