Fogalmunk sincs, mikor bántanak minket

Az erőszak – kár volna tagadni – a kultúránk része. Olyannyira természetes, hogy nem is nagyon beszélünk róla, de gyakran fel sem ismerjük, amikor éppen elszenvedjük, vagy épp mi magunk ártunk másoknak. Pedig volna mit kibeszélni, hiszen a statisztikák szerint minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a férje vagy a partnere, a családon belüli erőszak következtében pedig hetente legalább egy nő meghal. Ehhez hozzáadódik, hogy az UNICEF 2017-es felmérése szerint az elmúlt öt évben csaknem 80 ezer bűncselekményt követtek el gyerekek ellen.

A kollektív ingerküszöbünk annyira magas, hogy még a vak komondorok is átsétálnak alatta, arról nem beszélve, hogy mennyire keveset tudunk a bántalmazás kevésbé látható, nehezebben felismerhető, de nagyon is romboló formáiról.

Hercsel Adél Láthatatlan Pokol című riportkönyvében, amelyben nyolc női- és férfi áldozat mesél tapasztalatairól, a családon belüli és a párkapcsolati erőszak legtöbb formája tetten érhető. Mint például a szeretet megvonás, a manipulálás, a folyamatos kritizálás, a másik elszigetelése a családjától és a barátaitól, a megalázó, lealacsonyító beszédmód, a másik szabadságának korlátozása vagy a szexuális kapcsolat kierőszakolása, esetleg büntetésből való megvonása.

„Tudom, hogy ezen a ponton el kellett volna hagyni, de akkorra már függő lehettem. Ugyanis az ilyen típusú kapcsolatokban egy idő után a saját énképedtől kezdve minden kizárólag a másik narratív igazságrendszerén belül kezdesz meghatározni. Észre sem veszed, már rég az ő szabályuniverzuma szerint mozogsz, amiben kétféle ember lehetsz: bűnös vagy nagyjából megfelelt (…) ” – olvashatjuk Gábor sorait, aki hosszú évekig élt egy bántalmazó párkapcsolatban, és sokáig nem ismerte fel, nem tudta realizálni, hogy mibe „keveredett”.

Sorai rámutatnak a bántalmazók működésére, akiknek legtöbbje profi manipulátor, gyakorlatilag észrevétlenül hitetik el az áldozatokkal, hogy megérdemlik azt a lelki-, vagy épp fizikai terrort, amit kapnak.

Talán az olvasókat meglepheti, hogy egy férfi mesél áldozatként, de ahogy Gábor példája is mutatja, a bántalmazás előfordulhat mindkét nemnél, ráadásul az olyan patriarchális társadalomban, mint amilyen a miénk is, a bántalmazott férfiak közül csak nagyon kevesen bújnak elő a történeteikkel, és statisztikák sincsenek arra vonatkozóan, hányan lehetnek.

Az interjúalanyok – legtöbben gyerekkorukban, míg mások a párkapcsolatukban váltak bántalmazottá – őszintén és részletesen számolnak be az őket ért abúzusokról, így partnerbántalmazás kibontakozása, ahogy az erőszakos családi minta generációról generációra való öröklődése is szépen kirajzolódik a könyvben.

Utóbbiról alig hallani, pedig fontos tudni, hogy akik gyermekként erőszakban, érzelmi elhanyagolásban szocializálódtak, nagy eséllyel maguk is bántalmazók vagy áldozatok lesznek.

Mert, ha valaki erőszakos családi körülmények között nőtt fel, benne van a pakliban, hogy ő is az erőszakot –mint az általa ismert megküzdési stratégiát – fogja alkalmazni fegyelmezésre, konfliktusok elrendezésére. Vagy épp a fordítottja történik meg, és az egykor bántalmazott gyermek felnőttként is bántalmazó kapcsolatban köt ki, mivel a gyermekként a megtanult, családban megélt érzéseket keressük a felnőttkori párkapcsolatainkban. A személyes történeteken keresztül láthatjuk, hogyan működik mindez, hiszen a könyvben szereplők, vagy azok párjai közül többen felnőve – még, ha csak egy időre is – újból az áldozat, vagy épp a bántalmazó szerepébe kerültek.

Nem véletlen, hogy Hercsel riportkönyvében a történetek közös gerinceként domborodik ki a feldolgozás szükségessége. A megszólalók legtöbbje tudatosan munkálkodott azon, hogy a gyermekkori traumáikat feldolgozzák, komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy a beidegződött családi mintákat – amennyire lehet – átformálják magukban, és ezáltal bizonyos szituációkban más problémamegoldó eszközökhöz nyúljanak, mint ahogy azt a szüleiktől látták. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes, kiegyensúlyozott életet lehessen élni egy bántalmazó gyermekkor után.

„Mondhatnám azt, hogy nem ő, hanem a családja és az otthoni minta a felelős azért, ahová  kapcsolatunk fajult, a módszeres lelki terrortól egészen a tettlegességig. Nekem viszont meggyőződésem, hogy felnőttként mi magunk hozunk döntést arról, vajon olyanokká válunk-e, és úgy gondolkodunk, viselkedünk-e, mint a szüleink. És ezt a döntést ő hozta meg”

– mondja Róbert, aki szintén bántalmazott férjként szólal meg a könyvben. Dalma pedig, akit nevelőapja fizikailag és szexuálisan abuzált arról beszél, hogy felnőve rájött: az önsorsrontó működését nem magyarázhatja tovább a gyermekkori traumáival, még akkor sem, ha azok annyira borzasztóak is.

„Miután lefogytam, azt is megértettem, hogy nem mentegethetem magam a végtelenségig, nem mutogathatok örökké a gyerekkoromra, ma már minden az én felelősségem, ami velem történik” – mondja, és azt is elmeséli, hogy ő tizennyolc éves kora óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan jár terápiára. Gábor pedig, aki szintén erőszakos családban nőtt fel, azt mondja, szerinte a legfontosabb tudatosítani magunkban, hogy egy ilyen gyerekkor után örökre törött maradsz, de ha tudod, hogy hol vagy eltörve, többé nem fogsz arra az oldaladra esni. Szerinte a bántalmazó gyerekkort túl lehet élni és fel lehet dolgozni.

Hercsel nem hagyja magyarázat nélkül az olvasókat, így a könyv végén szakértők is megszólalnak a témában, reflektálnak az interjúkban elhangzottakra. Kuszing Gábor pszichológus például rámutat arra, hogy a családtagok, a pár tagjai véget nem érő játszmái, az egyfajta adok-kapokban létezés is szoros összefüggésben van a gyerekkori traumákkal.

Mert – ahogy mondja a szakember – ilyenkor nem az a fő motívum, hogy egyikük uralkodjon a másikon, ami minden erőszak mozgatórugója, hanem két ember jellemzően valamilyen gyerekkori becsípődés, nem pedig a valós, jelenbeli helyzet alapján kommunikál egymással.

Például a másik szándékába belelátják a szüleik vagy az előző párjuk szándékait, és az általuk okozott sérüléseket” – mondja Kuszing. Mindemellett depresszió, szorongás, rémálmok, szexuális zavarok és súlyosabb, mint például a könyvben említett nárcisztikus és borderline személyiségzavarok is kialakulhatnak.

„Arra is utólag, jóval a szakításom után jöttem rá: azáltal, hogy mindenbe belekötött, következetesen rombolta az önbecsülésemet. Ha sikerélményem volt, és elmondtam, milyen büszke vagyok magamra, egyszerűen nevetett. Hiába vagy magabiztos, ha sokszor mondják, sokféleképpen, »lassú víz, partot mos« alapon bármilyen hülyeséget elhiszel magadról a végére”  meséli Nóra, aki egy nárcisztikus személyiségzavaros férjjel élt együtt hosszú ideig, és saját bevallása szerint évekig tartott, míg visszaépítette a lerombolt önbecsülését.

Nem egyéni szociális probléma

Mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk – nem úgy, mint a szüleink generációja fiatal korukban –, hogy a legtöbb eszköz rendelkezésünkre áll az önismeretünk fejlesztéséhez. Egy kattintással szakirodalmak tömkelegét érjük el, ömlenek ránk a tanácsok és a lehetőségek, hogyan formálhatjuk, javíthatjuk a személyiségünket. Ugyanakkor a nagyobb társadalmi tudatformáláshoz elengedhetetlen volna végre politikai szinten is elismerni, hogy a probléma létezik, a családon belüli erőszak nem egyéni szociális probléma, hanem a társadalom jelentős részét érinti.

Ez az állásfoglalás nálunk a mai napig nem történt meg, mert, – ahogy azt Tóth Olga családszociológus is mondja a vele készített interjúban – nemcsak a szocializmus időszakára volt jellemző, hogy a közpolitika nem vett tudomást a párkapcsolati, családon belüli erőszak létezéséről, hanem a rendszerváltás óta sem igazán foglalkoznak az üggyel a pártok.

Tehát elsősorban állami feladat volna a társadalom minden szintjén tudatosítani, hogy változtatásra van szükség. Ehhez pedig képzéseket kell biztosítani a döntéshozók, a segítő szakmákban dolgozók, a rendőrség és az igazságszolgáltatás tagjai számára, és konkrét lépéseket kell tenni a megelőzés, az áldozatvédelem és az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás megvalósulásáért.

Addig is, amíg ez várat magára – hiszen még az Isztambuli Egyezményt sem sikerült ratifikálnunk – szükség van az olyan törekvésekre, mint Hercsel Adél könyve, amely kísérletet tesz arra, hogy a családon belüli erőszakot övező tabusításon oldjon, és a témával kapcsolatos előítéleteket helyre tegye. Személy szerint én még több általános információt, strukturált magyarázatot is láttam volna a könyvben, de ha valaki értő módon olvassa az interjúkat, így is rengeteg kérdésre választ kap. Ahogy az interjúk hatására valószínűleg sok olvasó fogja átértékelni saját működését, gyerekkorát, régebbi vagy jelenlegi párkapcsolatát.

Farkas Edina Lina