–

Szüleink generációjában nemritkán találni olyan házaspárokat, akik kamaszkoruk óta együtt vannak. Az ő nemzedékükben még általános volt, hogy az első szerelemből házasság lett, és már az egyetem alatt született gyerek is. (Annál is inkább, mert csak így lehetett leválni az ősöktől, és teremtődött alkalom és hely a szexuális együttlétre.) Amikor ilyen párokat láttam (már idősen), mindig az motoszkált bennem: tényleg soha senki mással nem szexeltek? Tényleg nincs élményük arról, milyen lehet valaki mással? Milyen, ha valaki máshogy ér hozzájuk, más az illata, mástól indul be? Férfiaknál persze ironikus mosollyal tesszük fel (magunkban) a kérdést. Idézőjelben. Nőknél komolyan.

Azt viszont sosem firtatjuk, hogyan fedezték fel együtt, egymás karjaiban a szexualitás univerzumát, ha akkoriban mindössze egymásra hagyatkozhattak. Ha vak vezetett világtalant, és nem volt sem internet, sem felvilágosítás, semmi, ami kapaszkodót nyújthatott volna.

Ian McEwan, Anglia egyik legnagyobb kortárs írója viszont pontosan ezt firtatja az Az a nap a tengerparton című kisregényében, amiből film készült (a forgatókönyvet is ő írta). Pontosan arra kíváncsi, mi történhetett két ártatlan fiatal között 1962-ben, a szexuális forradalom előtti utolsó pillanatban, amikor még szűzen házasodni volt természetes. Amikor még nem volt kitől kérdezősködni.

Amikor még nyelv sem létezett arra, hogy milyen vágyak, kétségek, görcsök feszítik az embert a testiséggel kapcsolatban.

Florence és Edward egy egyetemi buliban ismerkedtek össze, és eltérő családi hátterük, szocializációjuk, valamint társadalmi helyzetük ellenére komolyan gondolják a szerelmüket. Együtt akarnak élni, így a film kezdetén már az esküvőjük utáni órákba csöppenünk, bár a felhajtásból, ünneplésből nem látunk semmit. Ez egy kamaradráma: a két főhős áll a fókuszban, mindenki mást csak a visszaemlékezésekből ismerünk meg, töredékesen. Florence és Edward félszegen várják a nászéjszakájukat, de az izgalom mindkettejüknél mást takar.

Florence és Edward szerepében Saoirse Ronan és Billy Howle

És itt van szerepe annak, ki honnan jön – azon túl, hogy nyilván az ember neme is meghatározza (főleg régebben), hogyan viszonyul a testéhez. Edward olyan anyával nőtt fel, aki egy pszichés betegségből kifolyólag gátlások nélkül mutatkozott meztelenül akárki előtt. A testiség így náluk nem lehetett tabu. Florence viszont a karót nyelt angol felsőosztály tagja, csak az esküvője előtt találkozik a szexualitás témakörével, akkor is csupán orvosi szakkönyvből tud tájékozódni róla. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindketten olyan korban éltek, amikor két tapasztalatlan fiatal ezen a téren csak a sötétben tapogatózhatott. És retteghetett, mikor nyúl olyan helyre, ahol áramütés éri.

A tabusítás káros hatásáról, a kommunikáció hiányának súlyos következményeiről, és egy fogalmak nélküli világ bűneiről szól ez a film. Mert Florence és Edward igenis lehettek volna boldogok. Lehetett volna boldog a szexuális életük is. De mivel nem tudták megfogalmazni, mi a baj, sem azt, hogy mit akarnak és mire vágynak, ezért a házasságuk halálra volt ítélve.

Ha csak pár évvel később találkoznak, és akkor jutnak el ugyanebbe a helyzetbe, már minden egész más lett volna. Addigra megjelent a hippi mozgalom, és áttört egy gát a társadalomban. Ledőltek falak, megkérdőjeleződtek szokások, és megdőltek avítt beidegződések – egy új korszak kezdődött.

De Florence és Edward (egy korosztály és egy korszak tanúi, és jelen esetben szimbólumai) addigra csődöt mondott az ágyban, és ezáltal kudarcot vallott párként.

Mindez pedig arra tanít minket, mennyire fontos, hogy legyenek szavaink, fogalmaink mindenre. Mert valójában egy csomó lényegi jelenségre nincsenek – és amíg nincsenek, nem is lehet megoldást találni rájuk.

Ahogy arra sem voltak szavaink pár évvel ezelőttig, hogy mi a bántalmazás. Ahogy azt sem töltöttük meg tartalommal, hogy mi a zaklatás. Ahogy a női esélyegyenlőség vagy az egyenlő bánásmód is olyan fogalmak, amelyek csak az utóbbi időben kerültek a köznyelvbe, és nagymértékben megváltoztatták, ahogy bizonyos helyzetekre nézünk. Lehet, hogy ezek divathullámok, amelyeknek vannak hátulütői is, lehet, hogy egy ideig hisztérikus hangulatot teremtenek, és túlzott reakciókat váltanak ki. De úgy is felfoghatjuk őket, mint kavicsokat, amelyeket állóvízbe dobtak. Lassan gyűrűzik le a hatásuk a mélybe, ahol már beépül a kultúrába, és természetessé válik.

Ennek a történetnek az a „találmánya”, hogy nem a változást ábrázolja, nem azt, amikor egyik korszakból átlépünk nagy dérrel-dúrral a másikba, a kvázi tudatlanságból a felismerésbe, hanem az ezt megelőző pillanatot, amit még bizonyos területen sűrű homály és köd fed, ennek folytán tragédiáknak ágyaz meg. Persze a tragédia ebben az esetben relatív, hiszen nem hal bele senki. Csak egy másik élet jut a szereplőknek, mint amit élhettek volna.

Nem egy „nagy film” az Az a nap a tengerparton. Nincs megragadó látványvilága. Nincs sodró cselekménye. Nincsenek szélsőséges karakterei.

Ez egy angolosan visszafogott történet, angolosan fojtott konfliktusokkal, angolosan kezelve. A színészi játékra helyezi a hangsúlyt, úgyhogy tulajdonképpen lehetne színdarab is.

A Florence-t alakító ír Saoirse Ronan az utóbbi évek nagy ígérete, vagy talán már több is annál, megérett a fiatal felnőtt hősszerepekre. A jó családból való úrilányt nem hagyományos módon játssza, nincs benne semmi fennhéjázás, felsőbbrendűség. Inkább az önbizalomhiányra, a helyzetben megélt magányosságra és elveszettségre összpontosít. Egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor kétségbeesésében, amiért nem tud testi örömöt kínálni a férjének, felajánlja neki a nyitott kapcsolat lehetőségét, mintegy a szerelme jeléül. Ez az egész sztori csúcspontja és a helyzet tragikumának tökéletes esszenciája. Mert arra valahogy esély sincs, hogy neki nyújtson valaki segítséget, hogy az ő gátlásait oldják fel. Hogy rá tekintsenek áldozatként, és ne a férjére.

Az Edwardot alakító Billy Howle is remek a helyenként frusztrált, máskor nagyreményű, nyitott és okos fiú szerepében, aki csak épp a legfontosabb pillanatban nem tud figyelni a párjára, csupán a saját sérelmére. Szembeötlő, milyen jó párost alkotnak Ronannel, ami nem véletlen: ugyanebben az évben együtt játszottak Csehov Sirályának filmváltozatában is.   

Ha nem is kell a kardunkba dőlni a szerencsétlenségtől, amit az Az a nap a tengerparton elénk tár (hála istennek), azért arra nagyon jó, hogy szembesítsen vele: bármilyen korban élünk is, bizonyos elfojtásoknak, tabusításoknak mi is az áldozatai vagyunk – főleg, ha nem is törekszünk rá, hogy feloldjuk ezeket, és fogalmakat alkossunk rájuk. Lehet (sőt, valószínű), hogy tíz évvel később már teljesen nyilvánvaló és elfogadott lesz, ami ma még akadályoz bennünket a boldogságban. De ha akadály elé kerülünk, legalább próbáljunk meg beszélni róla. Ez lehet az egyetlen módja annak, hogy elinduljunk a megoldás felé.

Gyárfás Dorka

Képek forrása: CinetelFilm