A világbékéért még a hazáját is képes volt elárulni

–

Ha pusztán annyi lenne a kérdés, milyen is a tökéletes kém, a válasz viszonylag egyszerű volna: a feltűnést kerülő, a tömegben megbújó, jelentéktelennek látszó, de stabil belső tartással megáldott, kötődést nem igénylő egyén, akinek sajátos belső moralitása van. A tökéletes kém legfontosabb tulajdonsága ugyanis, hogy nem bukik le, sőt nem is gyanakszik rá senki. És ilyen értelemben igazuk volt a szovjeteknek, akik a nyilvánosságra került dokumentumok alapján egy Melita Norwood nevű angol titkárnőt többre tartottak, mint leghírhedtebb nyugati téglájukat, Kim Philbyt – pedig Philby eddig mindent vitt, ami a kémkedés gerinctelenségét és profizmusát illeti, nem véletlenül ihlette John le Carré Suszter, szabó, baka, kém című regényét.

Csakhogy miután egy Vaszilij Mitrohin nevű KGB-ügynök a Szovjetunió szétesése után úgy döntött, hogy Nyugatra menekül, és ehhez a valutája a szervezettől kilopott dokumentumköteg lesz, fény derült arra, hogy volt egy Hola fedőnevű beépített ügynökük is Nagy-Britanniában, aki egyebek között azzal segített nekik, hogy a második világháború után kifotózta, majd a rendelkezésükre bocsátotta a nyugati szövetségesek atombomba-kutatásának részleteit – ezzel gyorsítva fel, hogy a kommunista diktatúra is elkészítse a maga atomfegyverét.

Miután az erről szóló iratok eljutottak a brit titkosszolgálathoz (és Vaszilij Mitrohin megkapta érte a jutalmát: letelepedhetett Angliában, és 2004-es haláláig nyugalomban élhetett ott), az MI5 megpróbálta felfedni Hola személyét, ám ez még további 7 évig nem sikerült. Ekkor azonban (1999-ben) a KGB-iratoknak egy még nagyobb része került nyilvánosságra, és így már beazonosíthatták Hola személyét: kiderült, hogy egy Melita Norwood nevű, akkor 87 éves asszonyról van szó, aki 1932-től a British Non-Ferrous Metals Research Associationben dolgozott titkárnőként – történetesen ott, ahol az angolok az atombomba fejlesztésén ügyködtek, a legnagyobb titokban.

Mire azonban Melita Norwood lebukott (és ennyiben elvesztette a versenyt Philbyvel szemben, akiről csak a halála után derült ki, hogy kettős ügynök), már csak egy ártalmatlan, idős nagymamának tűnt (ezért is hívták Kém Nagyinak a bulvársajtóban), aki szeretett kertészkedni, és Che Guevará-s bögréből szürcsölte az ötórai teáját.

Mert az valóban köztudott volt róla a szűk környezetében, hogy kommunistaszimpatizáns (minden szomszédját egy szélsőbalos napilappal bombázta), de hogy csaknem 40 éven át szovjet kém lett volna – ez teljes képtelenségnek tűnt.

Melita Norwood a lebukása után ki is állt a kis kertjébe a jegyzeteivel a kezében, és elmondta az ámuló újságíróknak, hogy ő nem követett el árulást a hazája ellen, mert nem is tartja magát kémnek, és egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy valaki a hazáját elárulja. Ő csak azt szerette volna, ha a második világháború után olyan rend alakul ki a világban, ami az embereknek enni ad, rendes egészségügyi ellátást és oktatást biztosít – ez motiválta. És az információszolgáltatásért soha nem kért és kapott pénzt (na jó, a nyugdíjazása után havi 20 fontot).

Itt térnék vissza az első gondolatomhoz, hogy bárcsak egy okos, intelligens film született volna arról, mi is járhatott ennek a nőnek a fejében, és hogyan tudott a hidegháború alatt fegyelmezetten jelentéseket küldeni egy ellenséges hatalomnak, majd a titkot őrizni (még a saját lánya előtt is, bár hogy a férje tudott-e róla, az a mai napig kétséges), és hogyan tudott együtt élni a Szovjetunió rémtetteinek egyre több bizonyítékával. Egyáltalán, milyen ember lehetett…? Mindez A vörös ügynökből sajnos nem derült ki. 

Sőt, annak ellenére, hogy a forgatókönyvet egy nő jegyzi (Lindsay Shapero), aki igyekezett elkerülni a szexista kliséket, mindez sajnos csak a felszínen valósult meg, a mélyben nem. Így például a főhős (akit a sztoriban Joan Stanley-nek hívnak) nem is titkárnő, hanem fizika szakos egyetemista, majd summa cum laude végzett diplomás nő, a kémtevékenységét mégsem személyes meggyőződés, hanem elsősorban egy férfinak való megfeleléskényszer, és a közösséghez való tartozás vágya hajtja. Ebben a filmben ugyanis összemossák a valóság különböző elemeit, és Joant a cambridge-i ötök közelébe szervezik, mintha az ő társuk lett volna (a cambridge-i ötök tagja volt Kim Philby is, és még további négy, előkelő származású, magasan képzett, kommunista meggyőződésű férfi), ahogyan a szerelme is.

A valóságban Norwood nem fejezte be az egyetemet (és nem is Cambridge-be járt, hanem Southamptonba, mindössze egy évig, latin és logika szakra), és korántsem a szerelem hajtotta a kommunisták közelébe, hanem a családi hagyomány: édesapja a Szovjetunióból menekült Angliába, de ott is közeli viszonyt ápolt a kommunista emigránsokkal, és ez a szemlélet az egész családot áthatotta. (A filmben viszont ezeket az elemeket Joan szerelme, Leo Galich testesíti meg.) Norwood korántsem az első atombomba-kísérletek hatására, vagy Hirosima és Nagaszaki tragédiája nyomán döntött úgy, hogy segíteni fogja a szovjeteket, mint a filmben, hanem már jóval korábban, a harmincas években. És nem a főnökéhez ment férjhez, mint a vásznon láttuk.

Persze A vörös ügynök nem életrajzi film, ezért is találtak ki más nevet a szereplőknek – Melita Norwood esete csak inspirációként szolgált hozzá.

A gond nem ezzel van, hanem hogy egy sokkal egyszerűbb, naivabb és közhelyesebb sztorit gyártottak belőle, aminél jóval többet érdemelt volna. A két idősíkon játszódó cselekményben egymásba fonódva látjuk egy megszédült fiatal lány szerelmi kálváriáját, és az időskori szembesítést. Ám azzal, hogy a főhősnő tetteit romantikus köntösbe bújtatták, megváltoztatták a történet végkicsengését is.

A valóságban ugyanis Norwoodot mégsem ítélték el hazaárulásért, büntetlenül élhetett 93 éves korában bekövetkezett haláláig. Egyszerűen azért, mert már túl idősnek találták ahhoz, hogy kitegyék egy bírósági eljárásnak, pláne egy börtönbüntetésnek. Ugyanakkor ezzel erkölcsileg is felmentették, és azt a látszatot keltették, mintha az, hogy valaki nincs teljesen tisztában azzal, milyen politikai játszmák eszköze lett, és ugyanolyan idealizmus hajtja nyolcvan-, mint húszévesen, mentség lenne a tetteire. (Norwoodot az életrajzírója egy naiv kommunistának írta le.) Ha pedig a filmváltozatban még ráadásul a szíve viszi bele az egészbe, nem is az esze, azzal végképp azt sugallják, mintha igaz emberként így kellett volna tennie.

Szóval maradjunk annyiban, hogy A vörös ügynök egy kellemetlen, esős, májusi délutánra jó program, mert andalító mese, de semmi több. A szereplőit öröm nézni, és nemcsak Judi Denchet, akinek minden pillanata bámulatos, hanem a fiatalokat is – például a huszonéves Joant alakító Sophie Cooksont, aki bizonyos szögekből Keira Knightley-ra hajaz, vagy a szerelmét játszó Tom Hughest, aki pedig külsőre Benedict Cumberbatchre hasonlít, ám belülről majdnem annyira tenyérbemászó és arrogáns tud lenni, mint Jude Law annak idején.  

Egyébként meg vannak emberek (és bizony, magamat is közéjük kell sorolnom), akiknek néha elég pár tweedzakó és szövetszoknya, egy decens kandalló és néhány zord, vörös téglás épület, az állandó esőzéstől súlyos levegő és egy vidéki vonatállomás ahhoz, hogy már jól érezzék magukat a moziban. Ha csak ennyit várnak A vörös ügynöktől, akkor nem is fognak csalódni.  

Gyárfás Dorka

Képek: Nick Wall