–

Kurucz Adrienn/WMN: Engem az érdekel leginkább, ki voltál azelőtt. A televíziózás előtt. Az Édes Élet előtt. Milyen volt az a kislány, akit még Gombos Cintia Mercédesznek ismertek? Királylánynév különben.

C .D.: Nekem jobban tetszik az, hogy „múzsanév”, ezt mondta valaki, és találónak érzem. Szeretnék másokat inspirálni. Visszatérve a királylányságra: egyszerű családba születtem, semmi flanc, Újpesten nőttem fel, anyukám fodrász, apukám autókkal foglalkozik. Egyke vagyok, a szüleim szerették volna, hogy fogorvos legyek, tanult ember, aki könnyebben keres pénzt, mint ők. Szoktam mondani magamról, hogy UFO vagyok, idepottyantottak a földre. Nem hasonlítok a szüleimre, sem külsőleg, sem belsőleg.

Én vagyok a családban a „fura lány”. Ez már kicsi koromban kiderült.

Nagyon beteges voltam, oxigénhiányosan születtem, nem sírtam fel. Kiskoromban kruppos voltam, gyomorszájszűkületem volt, és alig jártam óvodába az első években. De akkor még normális kislánynak éreztem magam, mert anyukám szemében az voltam. Nagyon vártam az iskolát, de nagy csalódás volt, mert kiderült, hogy diszlexiás vagyok, diszkalkuliás, hiperaktív és figyelemzavaros.

K. A./WMN: Négy ordító címke pillanatok alatt.

C. D.: Behívták a szüleimet, hogy vigyenek nevelési tanácsadóba. Döbbenetes lehetett nekik, hisz jó kislány voltam, nem lázadtam ellenük, őszintén megbeszéltünk otthon mindent, nem kellett hazudnom soha. Anya mindenhova elvitt: képességfejlesztőbe, logopédushoz, külön tanárokhoz, én meg próbáltam tartani a tempót az iskolában.

Kísérleti egérnek éreztem magam, IQ-teszteket töltettek velem, amik nagyon jók lettek, tehát kiderült, hogy értelmes vagyok mégis, de ettől még nehezen tanultam meg olvasni, a helyesírásom ma sem jó, gondot jelentett és jelent a koncentráció.

A születéskori oxigénhiánnyal magyarázzák, hogy a két agyféltekém közti kapcsolat nem olyan, mint másoké.

K. A./WMN: Voltak barátaid?

C. D.: Mindig is voltak nagyon jó barátaim, de közösségbe kerülve, játszótéren, iskolában nem éltem szociális életet. Nézegettem a többi gyereket, aztán mondtam anyukámnak, menjünk inkább haza a babáimhoz. Gúnyoltak, hogy  kényes vagyok, nyávogós. Még ma is mondják ezeket rám amúgy. (nevet)

K. A./WMN: Talán mégis csak volt benned némi királylány.

C. D.: Mondjuk, a homokozóba be nem ültem volna semmi pénzért, az igaz… (nevet) Az iskolában jól elvoltam magamban, rajzolgattam, később olvastam, ami egy diszlexiástól fura, 13 évesen Nietzschét, amivel megint csak nem tudtak mit kezdeni a többiek. Szerencsére volt egy barátnőm még régebbről, ő néha átjött suli után.

Volt egy szörnyű szokás akkoriban az iskolámban, külön padsorokba rakták a gyerekeket aszerint, hogy milyen tanulók. Gondolhatod, hol ültem. A hátsó padban egyedül a „buták” közt.

Megpróbáltam nyitni, lettek barátaim is, viszont a másik végletbe estem, be nem állt a szám, órákon is beszéltem. Nem díjazták. Én voltam az osztály csodabogara a tanárok szemében. Sokszor egészen másként válaszoltam egy kérdésre, mint ahogy várták volna. Mondhatni, speciális perspektívából néztem egy csomó mindent. A tanárok nem értettek, a gyerekek meg kinevettek. Nagyon sok megaláztatás ért. Ez nem könnyítette meg annak az elviselését, hogy anyukám rákbeteg lett, tizenegy hónapig kapta a kemót. Nem mertem egyedül hagyni, vigyázni akartam rá, ezért nem mentem később se táborba, sem kirándulni a többiekkel.

K. A./WMN: A szülő betegsége életre szóló csomag. A halál sokszor előkerül a fotóidon is. Mintha provokálnád, kacérkodnál vele, az az érzése az embernek.

C.D.: 

Már az oviban mondogattam a gyerekeknek, hogy „nem tudok játszani, mert halálos beteg vagyok, itt kell ülnöm a padon”. Vártam, hogy jöjjenek értem anyuék. Aztán pár éve megkaptam ugyanazt a betegséget, ami anyukámnak volt, pedig elvileg nem is öröklődő.

K. A./WMN: Sokkolt vagy számítottál rá?

C. D.: Számítottam rá.

K. A./WMN: Hogy lehet úgy élni?

C. D.: Nem félek a haláltól. Amikor meghalt a nagybátyám, és anyukám beteg lett hatéves koromban, akkor féltem tőle. De már nem. Bármikor jöhet. Úgy születtem, hogy majdnem megfulladtam. Beszorultam a szülőcsatornába. Aztán a krupp miatt minden este fulladtam. És pár éve a rák is nyakamat érintette. Mondhatni, rendre túlélek.

K. A./WMN: Mondhatni, a fél életedet orvosi vizitben töltöd.

C. D.: A gyomorszáj-szűkületbe is majdnem belehaltam babakoromban. A születési súlyom alá fogytam egyévesen, már a fejembe kötötték az infúziót a végén, nem maradt vénám. Szegény anyukám, mit ki kellett bírnia… Egy izomcsomó miatt nem tudtam enni. Megműtöttek, megmentettek.

K. A./WMN: A tanulási nehézségek ellenére két diplomád is van immár.

C. D.: A gimis tanárom javasolta, hogy jelentkezzek szakmunkásképzőbe. De anyukám hitt bennem, azt akarta, hogy gimnáziumba menjek. Felvettek, és akkor kezdett el megváltozni az iskolához való viszonyom. Művészeti osztályba jártam,  sikerélmények értek. Drámát írtam, rendeztem, az irodalomtanárom sírt a bemutatón.

K. A./WMN: Miről szólt a darabod?

C. D.: 

Egy bohóc életéről, aki felfesti a mosolyt az arcára. Aki nem vállalhatja az érzéseit. Nem lehet őszinte. Ezért beáll a sorba. Az egyéniség haláláról szólt.

K. A./WMN: És rólad?

C. D.: Igen, de egy fiú játszotta a főszerepet. Iszonyúan élveztem az egész munkát, az egyik legszebb emlékem. Egy alkotótábor pajtájában volt az előadás. Volt a darabban tánc, zene, vetítés, mindent én csináltam, a jelmezt, a sminket.

K. A./WMN: Aztán jött a MOME. (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem

C. D.: Amikor megtudtam, hogy négyszáz emberből benne vagyok a nyolcban, akit felvettek, amikor azt hallottam a mestertől, hogy „szerintem tehetséges vagy, és ott van benned az őserő”, akkor kinyílt a világ. Még a nap is máshogy sütött attól fogva. Fotós szakon indultam és médiadizájnon folytattam.

Addig az a lány voltam, akinek a neve az ajtóra kiragasztott papíron, a lista alján állt, mert a legrosszabb lett a nyelvtan dolgozata. Megint.

K. A./WMN: A szüleid büszkék arra, aki lettél?

C. D.: Az első diplomás vagyok a családban, pedig én voltam a „buta” (a szüleim persze tudták, hogy nem vagyok az, de ők is féltek, hogy elkallódom az érzékenységem miatt). A „buta” címke ellen küzdöttem egész gyerekoromban, aztán a médiában megint rám került. Talán azért, mert sokszor kifigurázom magam, játszom, csak hát, komolyan vették. A vágók és a show érdekében kötött kompromisszumok végterméke voltam a képernyőn. Nagyon fiatal voltam, 21 éves. Életemben először szerelmes. Jött a betegség. Zaklatott időszak volt.

K. A./WMN: Megbántad, hogy jelentkeztél?

C. D.: 

Máshogy csinálnék bizonyos dolgokat, de álszentség lenne azt mondani, hogy a tévés avatarból nem származott előny is. Megismertek.

K. A./WMN: A médiabeli Cinthya építi a művész Cinthyát?

C. D.: Igen. Ha egész nap pultoznék, maradna idő, energia az alkotásra? Nem szeretem ezt a nagyképű kifejezést, de most nem tudok rá jobb szót. Az én korosztályom művészetből nem tud megélni. 

K. A./WMN: 71 ezer ember követi az Instádat. Miért vagy ennyire érdekes szerinted az embereknek?

C. D.: Őszinte vagyok, érzékeny, kreatív, ezt írják a levelekben.

K. A./WMN: Bántó kommenteket is kapsz.

C. D.: A külsőmet kritizálják, igen, de a leveleim meseszépek. Van, hogy sírva olvasom egyiket-másikat. Szomorúbb posztok után vigasztalni próbálnak, elmondják, mit szeretnek bennem. Két éve nem tévézek.

A trash „tévésarc” a múlté lassan, hála az Instagramnak.

A Szigeten, képzeld, odajöttek hozzám állati vagány csajok, kedveseket mondtak, nem hittem el, hogy ilyen menők, és követnek engem – inkább nekem kéne őket! Boldogan fotózkodtam velük.

K. A./WMN: Miből élsz?

C. D.: Fotózásból, kampányokhoz kérnek fel. A magam ura vagyok 28 évesen, nem szorulok senkire, van lakásom, autóm, ennyi elég, nincsenek nagy igényeim.

K. A./WMN: Sokat szenvedtél a tested miatt, ugyanakkor felülete is a művészetednek, mint egy vászon.

C. D.: 

A személyiségemmel játszom, a szerepeimmel. A testem a vásznam.

K. A./WMN: Nem tudom levenni a szemem a karodról, gyönyörű állatrajzok futnak körbe…

C. D.: Noé bárkája. Együtt rajzoltuk meg egy tetováló művésszel. Minden állatból van egy hím és egy nőstény. Elmos mindent a víz, és egy új, szép jövő burjánzik elő. Ez a meséje.

K. A./WMN: Ki a példaképed?

C. D.: David Bowie. Imidzsművész ő is. Zseni. Amikor azzal piszkálnak, hogy milyen ocsmány vékony vagyok, mindig arra gondolok, nem baj, a Bowie is ilyen volt.

K. A./WMN: Szereted a tested?

C. D.: Nem látom magam szépnek, szimmetrikusnak igen. Szeretem, hogy mindenre reflektál a testem. Üzen, például betegségekkel, nagyon érzékeny.

K. A./WMN: Jól bánsz vele?

C. D.: Nem. Keveset alszom. Nem tudok. Napi három órákat mindössze. Most is van nálam háromféle szemcsepp. És elfelejtek enni, ha feszült vagyok, pozitív értelemben: izgatott, akkor nem kívánom az ételt. Hízom végre két kilót, következő héten lefogyok hármat. Ha benne vagyok egy munkában, akkor repül az idő, nem figyelek magamra. Néha rám írnak a barátaim: „ettél már ma?”. Egyszer a fejembe vettem, hogy izmos leszek. Folyamatosan edzettem, hat kilót szedtem magamra. De olyan sivár lett az életem. Állandóan azzal foglalkoztam, hogy mennyi csirkemellet egyek, meg mennyit súlyzózzak. 

K. A./WMN: Szeretnél egyszer anya lenni?

C. D.: Nem. Nem azért, mert nem vágyom rá, hanem, mert önzőség lenne. Nem tehetem meg valakivel, hogy ilyen labilis emberként világra hozom. De most tanárszakra készülök, nagyon hiszek a tehetséggondozásban. Szeretném megadni másoknak azt pedagógusként, amit én csak sokára kaptam meg.     

K. A./WMN: A szerelemről mit gondolsz?

C. D.:

 Hittem benne régebben, hogy van egy igazi, egy örök szövetséges, akit meg kell találni, ahogy a szüleim is megtalálták egymást. De most már úgy gondolom, alapvetően egyedül fogom leélni az életemet.

Az a fajta laza, egymásért felelősséget nem vállaló párkapcsolat, ami mostanában divat, nem nekem való. Ha mégis csatlakozik hozzám valaki, akkor jó, akkor örülök, de az „örökké”-ben már nem hiszek. Ez nem a ma ideája. 

K. A./WMN: A kis Gombos Cintia hogyan nézne Cinthya Dictatorra?

C. D.: Azt mondaná, „tök menő arc lettél, bírlak, köszi, így már nem félek”. Sokszor vagyok szomorú, de a magamba vetett hitem erős. Tudom, hogy jó ember vagyok, és helyén van az értékrendem. Tükörbe tudok nézni. Hibákat követtem el, de ezek nem olyanok, amiket ne tudnék megbocsátani magamnak.

Kurucz Adrienn

Képek: Benkő M. Fanni