Vakapádat hívjad vaknak, jól van?

Látáskárosultnak a nénikédet, fogyatékkal élőnek az öreganyádat!

Tudod, kit kíméljél!

Azt hiszed, attól kinő a szemem, valami kocsányon, mint egy csigának, csak úgy kicsírázik a fejemből?

Szerinted?

Ez a hülye óvatoskodás baromi megalázó.

Most leülsz vagy nem?

Essem térdre előtted, könyörögjek, hogy méltóztass közelebb fáradni?

Ó, szegény vak ember vagyok, adjatok, adjatok! Egy kis figyelmet, egy kis kegyelmet, egy kis alamizsnát a nyomorultnak!

Be vagy tojva? Nem mersz idejönni, nehogy elkapjad tőlem, és a szemed kirepüljön az ablakon át a francba, mi?

Mire gondolsz, kiscsóka? Hé, hó, ez a vak csaj milyen nagypofájú! Megengedte neki valaki, vagy magától csinálja? Be kéne tiltani a nagy pofát, főleg vakoknál meg fogyiknál. Szabályozott pofaméret, még valami nyitásgátlót is lehetne szerelni az állkapcsunkra. Ha túl nagyra tátom, automatikusan becsukja, és akkor köpködhetem a koszos kis mérgező szavaimat a zárt fogsorom belső felére.

Érzem, ahogy a nyomorult látója a fülét vakarássza meg az ujjait tördeli meg a kukkoló szemeit meresztgeti meg a homlokát ráncolja meg ki-be fújkálja a levegőt, mielőtt hozzám szólna.

Mintha kiszámíthatatlan állatkerti állat lennék.

Mondták a gondozók, hogy ez a láma nem köpős fajta, nem fog pofán csulázni, ha higgadtan viselkedsz, de az ember sose' tudja.

Ezeknél.

Már hogy azoknál, akik „nemnórmálisak”.

Mert te aztán „nórmális” vagy, állsz ott, mint egy rakás fokhagymás fos, cifra kupacban, körbedöngicsélnek a béna kis gondolataid arról, hogy most aztán iszonyú toleráns leszel egy óráig, míg úgy nem érzed, hogy már joggal kimenekülhetsz, nagy talicska jót tettél az emberiséggel évekre előre, és még az érettségihez szükséges közösségi szolgálat is megvan, király!

Ehetsz jutifalinak egy duplaburgert nagykólával, és megnézheted az összes gagyi krimisorozatot, akkor se' fogod rossznak vagy feleslegesnek érezni magadat.

Ugyanis fél óra hosszat kegyetlenül használtál nekem, masszívan, durván.

Kapásból emberszámba vettél, nem úgy, mint a sok köcsög, aki elbattyog a ház előtt, és szemét lesütve arra gondol, „milyen borzasztó lehet itt a sok véglénynek látás nélkül élni”.

Milyen lehet nem látni a kukában turkálók mohó pofáját.

Nem látni kölnibűzös juppit, aki csöppet megvágta az állát, miközben tükörsimára borotválta a pofáját, hogy most halálfontos dolgokat üvöltözzön a mobiljába, melyek holnap már senkit nem érdekelnek, őt sem.

Nem látni az autista aktakukacot, akit hosszú évtizedek alatt teljesen semmilyenre szívott ki a sok mosás, az adminisztrálás, az asszony szekálása odahaza jobb autóért, nagyobb lakásért, a neveletlen kölykei nyúzása cipők meg ruhák meg ilyenek miatt.

Nem látni a maszatos pofájú, édi-bédi kiscsákót, ahogy eszi a müzliszeletét, és a sikongató nagyi tiltakozása ellenére szájába tömi a kutyapisában megforgatott, leesett darabkát is.

Ugye, milyen szörnyű nekem? Nem látom a sok baromságot, amitől ti olyan okosak vagytok, a seggetekben is fejetek van.

Megmondjátok az esélyegyenlőségi tutit, elvágjátok a nemzetiszín szalagot, felavatjátok az akadálymentes sávot, az orrhangon beszélő gyalogátkelőhelyet, az adótok egy százalékát áttoltátok a félfülű cicákat gyámolító alapítvány számlájára, most már nyugodtan hátradőlhettek a fotelban, jól alszotok éjszaka.

A legocsmányabb, amikor valakivel összebarátkozom, kinyitom neki a kis nyamvadt világomat, körbevezetgetem, és jó, nem vagyok szupersztár, de vagyok, aki vagyok, elég talpraesett, értelmes és laza csajnak tartom magam, és akkor kiszalad az ürge csöpp kis száján egy „jaj, de sajnálom magát” vagy egy „igazán kér érte”. Miért kár, barom? Hogy nem lettem ugyanolyan sötét, látó paraszt, mint te, aki képtelen vagy beleélni magad abba, hogy milyen lenne egy kicsit más színben a világ?

Nem lettem látó, hát, nem lettem, nem ezen rugózom. Nem kell kisajnálni engem a vakságomból, mért én változzak meg, inkább a látók kapjanak már kicsit az agyukhoz, akkor nincs a sok nyafogás, huszad ennyi gondunk nem lenne sem az utcán, sem sehol. Ott segítenének, ahol kell, és békén hagynának a beleaggódásaikkal. Mert olyankor a sajnálat lecsurog az arcomon vastag sugárban, te is borjútekintettel bámulsz most rám, és azon túráztatod a mikroszkopikus agyadat, hogy „úristenúristenúristen, de szar lehet így élni, te nem tudnál sohasem, képtelenség, már csak belegondolva is borsózik a hátad”. Eleve annak a gondolatát elviselni minden percben, hogy szűzanyám, most is vak vagyok, szűzanyám, még mindig vak vagyok, és a rákövetkező másodpercben is, és este is az leszek meg holnap is meg a jövő héten is, most és mindörökké, ámen.

Csak ott szúrjátok el az okoskodást, hogy világ barma lennék minden percben így élni. Ahogy te sem élsz minden percben úgy, hogy királyság, most is látó vagyok, egy félóra múlva is az leszek, sánta se' vagyok, béna se', nem dadogok, nem selypítek és nem raccsolok, hát, ez valami iszonyú karvaly.

Egyikőtek se' vallja be, de többnyire minden áldott nap moslékul érzitek magatokat, hol ezért, hol azért, ferdén nézett rátok a szomszéd, megcsalt az asszony, vesztettetek a sportfogadáson, szeretnétek több fizetést vagy finomabb almát, nem olyan kásásat, mint amit épp most esztek, jó lenne szebb idő, kevesebb esővel, a szél meg teljesen álljon el.

Én legalábbis huszonnégy per huszonnégy ilyeneket hallok minden látó ismerőstől, mikor elfeledkezik magáról. Aztán ráébred, hogy kivel beszél, és gyorsan egyik szánakozásból esik a másikba, feltámad benne a felsőbbségi érzés, milyen faszipántos élete is van neki. Közben látom rajta, ezt kábé arra a két percre éli át, amíg üzemszerűen engem sajnál.

Gyakrabban kéne elütött kutyákat, agyondolgoztatott tajvani kissrácokat meg kerekesszékeseket nézni, hapsikám, hogy észrevedd az életedet. Vagy nem nyomni a képmutatást, hogy van egyfelől az épek napsugaras élete, meg másfelől a kénsavas nyomor, amiben a többiek tengődnek. Mindenki szétesetten él, csak az egyiknek benne van a csomagban, hogy vak, a másiknak meg nincs, ennyi. De amikor fáj a fejem, éhes vagyok, hugyozni kell, vagy elhagyott a szerelmem, legyen már szabad épp az adott gondra koncentrálni a folytonos harakiri helyett, hogy „úristen, milyen fogyi vagyok én”. Valamiért azt hiszitek, hogy folyton nyakig ülök az aggódásban, és azt mantrázom: fáj a fejem, és még vak is vagyok, éhes vagyok plusz vak, pisilni kell, meg nem is látok, elhagyott a szerelmem, biztos valakiért, aki lát. Rendszeresítettetek egy külön „teszkós” hajléktalan nejlonszatyrot, abban tartjátok a vakokat, és amint megláttok, már pakoltok is bele. Mert annyira jólesik, ha szépen belesüllyeszthettek az összes többi vak közé, akik már ott pecóznak engedelmesen. Felőletek pampoghatok, hogy utálok egy nejlonban pangani, nem vagyok se' gyökér, se' retek, se' fél kiló pacal, se' gluténmentes müzliszelet...

(...)

Most azon agyalsz, hogy ha nekem ez se' jó meg az se' jó, mi a fenét kezdjél velem. Ugye? Szóval pölö, ha az utcán megkérdezitek, mi a frászkarikát segíthettek, ne kezdjétek el a segítést, amíg választ nem kaptatok.

Hiszed vagy nem hiszed, simán leküzdenek a mozgólépcsőn, átráncigálnak a zebrán, még mielőtt egyet nyikkanhatnék, és mire megmagyarázom, mi a gond, teperhetek vissza egyedül, ők meg simán lelépnek, „hülye vak, ennyi legyen már elég”.

Egyszer félórája vártam a buszra, mikor egy nénike kézen fogott, és ellentmondást nem tűrve cibálni kezdett valahová. Engedtem, mert csavarta a csuklómat, és bár az egyik sráctól tanultam pár önvédelmi trükköt, furán festett volna, ha egy vak lány kitöri a segítőmániás néni kezét. Hallanod kellett volna, milyen boldog volt, mikor a kezembe gyömöszölte egy csont-ismeretlen pasas nagy, szőrös, húsos mancsát, mert ő végre segített, hogy egymásra találjunk. Az nem nagyon zavarta, hogy mi a bánatos életben soha nem akartunk egymásra találni, az ürge inkább ment volna munkába, és én se' vágom fel az ereimet, ha nem kell újabb fél órát várni a buszra, mert az meg elhúzott időközben. Ja, a fickó is vak volt, meg én is, csak ő ötven méterrel odébb várt egy másik buszra, és az anyóka hatalmas szíve nem bírta el ezt a tragédiát. Rómeó és Júlia nem lelhetnek egymásra, mert vakságukban nem veszik észre, hogy örök szerelmük ott áll egy sarokkal odébb... (...)

Kedvencem, mikor elkezdenek a kutyámnak esti mesét nyomatni, „okos buksi, nézd csak, előre mész, aztán kétszer balra, ugye, megjegyezted, ott jön az aluljáró, leballagsz ügyesen, segíts a gazdinak, cukormókus...” Naná, hogy naná, minden vaknak kiszedik az agyát, aztán átteszik a kutyája fejébe. Nem vagyok elmeroggyant, csak, mert nem látok, a legtöbben mégis azt hiszik, üvöltenek a fülembe, szótagolnak és vontatottan beszélnek, mintha ők lennének gyengeelméjűek. Ha meg rájuk ordítok, „mi van, talán meghülyültek attól, hogy egy vakkal beszélnek”, akkor meg fel vannak háborodva, hogy lehet egy vak ilyen udvariatlan.

Lackfi János