A fenti idézetet úgy olvassátok, hogy egy olyan, több mint két évszázada született nő szájából hangzott el, aki kenterbe verte a férfiakat! Legalábbis íróként mindenképp. Ezzel együtt Mary Shelley, azaz eredeti nevén Mary Wollstonecraft volt annyira okos és felvilágosult, hogy tudja: fikarcnyit sem ér a férfiak felett szerzett hatalom, ha egy nő nincs tisztában önmagával, nem tudja, mit akar, és nem képes arra, hogy azt el is érje. Persze ettől még Lord Byron udvarházában, 1818-ban igenis győzelmet aratott a pasik fölött.

Viharos kezdetek

Ezekben a hónapokban Byron, a híres-hírhedt angol romantikus költő svájci birtoka alapvetően is drámai események színtere volt. Ide menekült Mary és szerelmese, Percy Bysshe Shelley, miután a férfi gyakorlatilag megszöktette Maryt, mert a lány szigorú apja őrjöngött a költővel folytatott románc hírére. Mondjuk, nem is csoda, hiszen Shelley minden volt, csak hűséges nem: többek között miután beleszeretett Marybe, felajánlotta első feleségének, hogy éljenek hármasban… az ötletért érthető módon egyik nő se rajongott, Mary apja pedig a nyomukban volt, ezért a szerelmesek először Franciaországban húzták meg magukat, végül kikötöttek Byron birtokán.

A gondosan nevelt, okos, művelt és bátor Mary személyében Shelley végre emberére akadt: új kedvese együtt fordított és szerkesztett vele, hevesen kritizálta, és a vitákban sem maradt el mögötte. Mary apja időközben nagy nehezen beadta a derekát, és a fiatalok 1816-ban összeházasodhattak – más kérdés, hogy Marynek nem hozott sok örömet ez a fordulat. Bár szellemileg kitűnően kiegészítették egymást, Shelley mellette sem hazudtolta meg önmagát: hiába szült neki Mary három gyermeket (közülük kettő sajnos korán meghalt, ez is közrejátszott a házasság kudarcában), folyton szerelembe esett, és még csak azt sem értette, mi a baj ezzel. Az asszony a viharok ellenére mégsem vált el tőle, sőt a kapcsolatuk később újra megjavult, szeretetteljes és erős maradt egészen a költő 1822-ben bekövetkezett haláláig.

ms

A szörny születése

De térjünk vissza Byron udvarházába, ahol egy esős hétvégén a vendéglátónak remek ötlete támadt: két költő és egy író ül itt, rendezzenek hát íróversenyt! Sajnos hamar kiderült, hogy a két férfi nehezen birkózik meg a feladattal: Byron írt ugyan egy hosszú elbeszélő költeményt, Shelley viszont csak hozzákezdett egy vershez, de nem fejezte be. Az egyértelmű győztes Mary lett, aki elő sem bújt emeleti szobájából addig, míg be nem fejezte élete művét, a Frankensteint. A ház népét megrémítette és kicsit taszította is a történet, és itt derül ki, mitől lehetett jó a botrányok ellenére is Shelley és Mary kapcsolata: a költő messzemenően támogatta, később megszerkesztette és sajtó alá is rendezte felesége művét. A legkevésbé sem irigykedett, sőt: folyamatosan írásra buzdította Maryt, akit azonban túlságosan lekötöttek a gyerekek körüli tragédiák és teendők, a második kicsi halála után pedig hosszú időre búskomorságba esett, így nem volt lehetősége újabb irodalmi sikereket elérni (pedig rengeteget írt még ezután is).

A Frankensteint olvasva nyilvánvaló, mi tette a regény írásakor mindössze 21 éves Mary történetét feledhetetlenné: a végtelen érzékenység. A becsvágyó Frankenstein doktor által emberi testrészekből összetákolt szörny története borzalmas, és közben messzemenően emberi. Még a doktor is megveti és magára hagyja saját teremtményét, senkitől sem kap egyetlen jó szót sem, kivéve egy öregembert, akivel a szökése után, már a nagyvárosban találkozik. A Lény története a szívtelenség, a felületesség, a becsvágy és a kitaszítottság krónikája, hátborzongató stílusban megírva. Mary Shelleynek talán nem sikerült elérnie, hogy Percy Bysshe Shelley mintaférj legyen mellette – ez valószínűleg senkinek nem ment volna –, ám írói minőségében fél kézzel lenyomta kora két legismertebb költőjét, és művével kivívta az utókor tiszteletét és elismerését.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Frankenstein menyasszonya (Universal Pictures, 1935), GIF: ITT