–

Paracelsus svájci orvos, csillagjós és alkimista pár évvel később írt beszámolója szerint az egész hisztéria 1518 júliusában kezdődött, amikor is egy bizonyos Troffea asszony kilépett a háza elé, és elkezdte ropni. A nézők eleinte örvendeztek, tapsoltak, éltették az energiadús hölgyet. Egy darabig. Ám Troffea asszony csak nem hagyta abba a táncot, bár láthatólag nem élvezte, egyre elkínzottabb és izzadtabb volt. Őrületes dervistánca négy-hat napig tartott (a beszámolók sok helyen eltérnek egymástól), addig egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Egy héten belül 34 másik táncos csatlakozott hozzá, hamarosan pedig négyszáz főre (főleg asszonyokra) rúgott a fertőzöttek száma.

A város vezetői nem voltak kifejezetten lenyűgözve a dologtól, majd egy rövid konzultációt követően a helyi orvosi csapattal meg is született a diagnózis: a táncjárványt csakis az agy túlfűtött vérellátása okozhatta. És arra a kérdésre, hogy mi lehetne rá a gyógymód, rögvest érkezett az adekvát válasz: még több tánc! (Biztosan a mínusz × mínusz matematikai példáját követve...) Úgyhogy kiürítették a városházát és egy piacot, az utóbbin pedig emeltek egy színpadot (kicsit, mint A lovakat lelövik, ugye? című filmben…), majd odaterelték a bódult táncosokat abban a reményben, hogy idővel garantáltan lerázzák magukról a betegségüket – szó szerint.

Túlbuzgóságukban még dobosokat és dudásokat is szerződtettek, és felbéreltek pár erős embert, hogy egyenesen tartsák azokat, akik alól amúgy már kiszaladt volna a talaj végkimerülésükben.

A „kúra” eredménye borítékolható volt: hamarosan többen összeestek, és naponta vagy tizenöten haltak meg a végkimerüléstől, szívrohamban vagy a kiszáradás miatt. A járványról könyvet író John Waller szerint még egy kiváló kondíciónak örvendő hosszútávfutó sem bírta volna ki ezt a fizikai megterhelést. Így okozott kisebb felbolydulásból tömeges méretű katasztrófát a felső vezetés egy döntéssel.

Hamarosan azonban ők is belátták, hogy óriási hibát követtek el, ezért úgy határoztak, mégsem a túlfütött agyak a felelősek a járványért, hanem szent téboly vett erőt a népen. Gyorsan le is fújták a dudásokat, kidobták a dobosokat, a táncosokat pedig bűnbánatra kötelezték, és elcipelték Szent Vitus kegyhelyéhez, ahol piros cipellőt húztak a lábukra, és körbevezették őket a szent ember szobra körül. Az elkövetkező hetekben pedig – láss csudát! – alább hagyott, majd megszűnt a táncos őrület.

Forrás: Wikipedia/Pieter Brueghel the Younger (1564–1638)

Igen ám, de vajon mi okozta a járványt?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a betegek ergotizmusban (azaz, anyarozs-mérgezésben) szenvedtek, vagyis olyan ételt fogyasztottak, amit valószínűleg egy olyan típusú penészgomba mérgezett meg, ami az LSD-hez hasonlatosan ijesztő hallucinációkat és izomrángást okoz. Ez az indoklás azonban kissé sántít. Egyrészt, mert képtelenség, hogy egyetlen tudatmódosító szer hosszú napokon vagy akár heteken át tartson. Az sem valószínű, hogy egy ekkora tömegre egyformán hat. A nézők szerint ráadásul nem is nagyon tűntek úgy a táncőrülettől elvarázsolt figurák, mintha nagyon élvezték volna a dolgot.

A Rajna-folyó mentén már a korábbi évszázadok során is előfordult hét másik – ehhez hasonló – táncos őrület, néha csak pár embert, olykor százakat megmozgatva.

A közhiedelem szerint mindezért Szent Vitus (egy szicíliai származású mártír i.sz. 300-ból) volt a felelős, aki ezt a csapást mérte a bűnösökre. A kölni dóm falán meg is jelenik egy festményben a szent, aki előtt három kifejezéstelen arcú férfi táncolt kedvtelenül.

A tömeges mérgezésnél sokkal valószínűbb, hogy a táncosok a tömeghisztéria áldozatai voltak. Olyan környezetben nevelkedtek, ahol a szent megszállottság, a babona és a vallásos őrület létező, mindennapos és elfogadott dolog volt. Egy ilyen helyzetben az egyén alkalmazkodik ahhoz a képhez, ahogy a kultúrájában a misztikus természetfelettit ábrázolják, állítja Erika Bourguignon amerikai antropológus. Ez a megszállott transz aztán könnyen átragad a nézőközönség egyes tagjaira is.

Valami ilyesmi történhetett Strasbourgban is, ahol sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a bűneikért kapták az emberek az őrületet Szent Vitustól.

A városi tanács részéről akár még okos húzás is lehetett, hogy a táncosokat összeterelték és közszemlére tették, hiszen így minden polgár elgondolkodhatott a saját bűnein, feltéve magának a kérdést, vajon ő lesz-e a következő?

Egy megfélemlített, bűntudattól meghunyászkodó tömeget pedig mennyivel könnyebb irányítani…

Az 1500-as évek eleje amúgy is egy kifejezetten keserves időszak volt a környéken. A lakosok számtalan nehézséggel néztek szembe: társadalmi és vallási konfliktusok, ijesztő betegségek, mint a szifilisz és a himlő szedte az áldozatait, a sorozatosan rossz terméshozam és a megnövekedett gabonaárak miatt pedig rengetegen éheztek. A még középkori szemmel nézve is pokolian sanyarú körülmények között sokan meghaltak, árvaságra jutottak, megbetegedtek. A táncőrület nyarát megelőző év pedig úgy került be a köztudatban, mint egy kifejezetten rossz esztendő. Ilyen körülmények között akár egy modern felfogással bíró ember is könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy mindeme sorscsapásokkal a haragvó Isten sújtja a lakosságot, Szent Vitus büntetése is csupán egy a jogos és megérdemelt retorziók közül.

Ezek után nem csoda, ha a sok szenvedéstől megterhelt, könnyen vallási révületbe eső, babonás agyat könnyűszerrel az uralma alá hajtotta a tömeghisztéria.

A strasbourgi táncőrület volt egyébként Európában az utolsó, a „járvány”, majd kihalt az egyre kevésbé elvakult hitrendszerrel párhuzamosan, ami kiváltotta.

A tragikus esemény ötszázadik évfordulójáról számos helyen megemlékeznek Franciaországban: kiállítással, dokumentumfilmmel, de még egy igazi, nagyszabású technopartyval is, ami stílusosan az „1518” nevet kapta.

 

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT 

Kiemelt kép: Wikipedia/idősebb Pieter Brueghel és Hendrik Hondius munkája (1642)