Senki nem tudja eldönteni róla, hogy zseni vagy depressziós őrült. A depresszióját maga a rendező egyébként sohasem tagadta. Az Antikrisztus forgatási időszakát tartja a legsötétebb mélypontjának. Témái rettenetesen erősek, sokszor viszolyogtatók, máskor elborzasztók, és általában pengeélen ugrálnak a művészet és az ízléstelenség határán.

Vagyis... szerintem a durva ízléstelenséget és erőszakot mutatja be művészi módon. Azon lehet vitatkozni, hogy mindez öncélú-e vagy sem.

Nem fél a pornográfiától, szereti az erős és nem szokványos női karaktereket, és a legmenőbb színészek vesznek meg azért, hogy szerepelhessenek a filmjeiben (persze nem mindenki).

„Számomra a mozi maga a fény, és remélem, hogy a filmjeimmel ugyanezt a fényt közvetítem”

A fönti mondatot a Melnakólia című filmje kapcsán nyilatkozta egy sajtóbemutatón. Márpedig a Melankólia minden, csak nem fény, kábé úgy, mint ahogy a többi mozija, amiket én is láttam. 

(A GIF-en a Melankólia főszereplője, Kirsten Dunst látható)

Legelőször az Antikrisztus jött velem szembe. Willem Dafoe-t, a film főszereplőjét nagyon imádom a karakteres, egyáltalán nem szokványos arca miatt, de Charlotte Gainsbourg-öt (Jane Birkin és Serge Gainsbourg lánya) akkor láttam először. A gyereküket elvesztő házaspár sztorija igazi mélytengeri vergődés tele pornóval, horrorral és sötét, nyomasztó képekkel.

A legtöbb kritika a béka segge alá húzta le, de maga a rendező is önkritikus. Azt nyilatkozta az Antikrisztusról, hogy:

„Ezt a filmet nem volt öröm csinálni. Mentálisan nem voltam alkalmas, hogy üljek a kamera mögött és filmezzek. Olyan voltam, mint egy tolószékes öregember. Megalázó volt."

(Willem Dafoe és Charlotte Gainsburg az Antikrisztus egyik jelenetében)

„Ha olyan tökéletes az alkotása, miért akarja tőle Isten, hogy térdre boruljon?"

Ez a bizonytalanság máskor is felfedezhető nála. Trier a jól bevált filmes eszközökben sem biztos sokszor, sőt, a Dogville című filmjében rendesen ki is dobálja az ablakon őket. A színházi elemekkel dolgozó moziban – vagyis, ahogy több kritikus hívta, a film nélküli filmben – valóban nem nagyon láthatók olyan elemek, amelyeket a klasszikus, mai mozifilmek ismerős jegyeiként láthatunk.

Én magam is kicsit összezavarodva néztem ezt a filmet (csak Nicole Kidman miatt vettem le a polcról), nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem vagy sem. Ráadásul – ahogy a legtöbb filmjében –, itt is fontos motívum a bűn; az, hogy az ember eleve gonosz. És van ugyan bűnhődés is, mégsem oldoz fel. Mint a Trier-filmek általában. 

Persze, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor meg minek nézzük ezeket? Minek, minek... hát, mert szeretünk szenvedni.

(GIF: Dogville)

Viszont a rendező nem is akarta, hogy ez a mozija tessen az embereknek. (Szerintem amúgy jókat röhögve ül otthon, amikor kritikákat olvas, vagy pont leszarja az egészet.)

„Egy filmnek olyannak kell lennie, mint egy kavicsnak a cipődben”

Mondjuk, lehet benne valami, hogy így (vagy így is) gondolkodik a filmkészítésről. Az ő filmjeit ugyanis, akár tetszenek, akár nem, még sokáig magunkkal cipeljük. 

Legutóbb, 2013-ban A nimfomániás című filmje kavarta fel a kedélyeket. A kétrészes, nagyszabású moziban egy – dobpergés – nimfomániás nő életét dolgozza fel, és egészen fiatal korától követi a sorsát.

A történet abból a szempontból érdekes, hogy a női szexualitáshoz, a nimfomániás nő karakteréhez ennyire mélyen még senki nem mert nyúlni a filmművészetben (míg a férfiakéra sok példát láttunk).

Már alapból a plakátokkal kiverte a biztosítékot (a képeken a film szereplői láthatók orgazmus közben, meztelenül). A kritikusok azonban ezt is fanyalogva fogadták, szerintük korántsem dobbantott Trier akkorát A nimfomániással, mint szeretett volna.

Viszont a rendezői változatban, amit az egyik fesztiválon vetítettek le egy szűk közönségnek, szerepelt egy olyan jelenet is, amiben a főszereplőt megformáló Charlotte Gainsburg abortuszt hajt végre saját magán. A teremből (tökéletesen érthető módon) többen kimentek vetítés közben. 

A Nimfomániás plakátja

A film egyik szerepére egyébként saját házipornóval jelentkezett a botrányoktól nem kevésbé mentes színész, Shia LeBouf. Az ifjúkori Joe-t alakító színésznő pedig éppen annyira volt remek (szerintem), mint az időskori címszereplőt alakító Charlotte Gainsbourg. Trier imádja Gainsbourg nem éppen kellemes és átlagos szépségű arcát megmutatni a vásznon. Egyszer azt nyilatkozta a színésznőről, hogy „csak masztizni jár” a forgatásaira.

Talán lényegtelen adalék, de érdekes: a szexjeleneteknél pornószínészek testét használták.

(A fiatalkori Joe-t alakító Stacy Martin)

Persona non grata

Trier-t 2011-ben tiltották ki Cannes-ból az antiszemita megnyilvánulásai miatt. A Melankólia című filmje utáni sajtótájékoztatón azt mondta: „Megértem Hitlert, mint embert." Hozzátette, hogy szerinte „csinált pár rossz dolgot, de mégis látja, ahogy ott ül a bunkerében.” Aztán vicceskedve hozzáfűzte: „Oké, náci vagyok!”

Kijelentései miatt rögtön bocsánatot kért, és azt mondta rájuk, hogy ez a dán humor, ami – nem is kicsit – fekete.

A Fesztivál hivatalos indoklása a kitiltásról így hangzott: 

„A Cannes-i Filmfesztivál a világ minden filmművésze számára nyitott, kivételes fórum, melynek keretein belül szabadon, korlátozás nélkül mutathatják be munkáikat. A rendezők szövetsége rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy ezt a fórumot Lars von Trier elfogadhatatlan, tűrhetetlen és az egész fesztivál szellemiségével ellentétes kijelentések közzétételére használta. Az szövetség így úgy döntött, hogy Lars von Triert a Cannes-i Filmfesztiválon persona non gratának nyilvánítja."

2014-ben a Berlini Filmfesztiválon Cannes-i persona non grata-s pólóban

Újabb botrány és befejezés (?)

A tavaly induló #meetoo-mozgalmat kísérő botrányok őt sem kerülték el. A legtöbb kollégája von Trier filmes cégtársát vádolta meg, nehezen elképzelhető, hogy Lars ne tudott volna legalább áttételesen a zaklatásokról. Björk, aki von Trier Aramy Pálma-díjas Táncos a sötétben (Dancer in the Dark, 2000.) című filmjében játszott, pedig egy októberi Facebook-posztjában nem nevén nevezve, de beazonosíthatóan őt vádolta meg azzal, hogy kéretlenül ölelgette, tapogatta és szexuális ajánlatot tett neki, majd áldozathibáztató módon a visszautasítás után „nehezen kezelhetőnek” próbálta őt beállítani.

Lars von Trier egy dán újságnak tagadta a vádakat, de annyit elismert, hogy az izlandi énekesnővel „nem lettek a legjobb barátok” a forgatás alatt.

„Öregnek és fáradtnak” tartja magát a filmezéshez, nyilatkozta nemrég – talán annak köszönhetően, hogy belefáradt a botrányokba, talán tényleg az idő múlásának, és minden bizonnyal annak is, hogy szeretné, ha újra beengednék Cannes-ba.

Ez meg is történt, idén a fesztivál igazgatótanácsa úgy döntött, hogy bemutathatja a franciaországi fesztiválon új filmjét, amely egy horror, és a The House That Jack Built (A ház, amit Jack épített) címet kapta. A mozi egy sorozatgyilkos tizenkét évéről szól, és a gyilkos szemszögéből mutatja be az általa műalkotásnak vélt gyilkosságokat.

A film sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy:

Sokan, akiknek elküldtem a forgatókönyvet, azt válaszolták: bármit vállalnának, hogy velem dolgozhassanak – kivéve ezt a forgatókönyvet. Aztán ketten azt mondták, hogy jönnek, én meg visszakérdeztem, hogy biztosak-e benne. Ja-ja, persze –válaszolták. Szerintem nem ártana tesztelni a szövegértő képességüket.”

A két főszerepet Uma Thurman és Matt Dillon játssza. A film „von trieresen” bizarrnak, és ígéretesnek hangzik. Mindenesetre én nagyon várom, és sajnálnám, ha ez volna az utolsó alkotása. Még akkor is, ha megint felkavart gyomorral jönnék ki a moziból.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Lars von Trier a 2014-es Berlini Filmfesztiválon, pólóján a felirat a következő: „Nem kívánatos személy Cannes-ban" (Forrás: Getty Images)