43 éves lettem én, meglepetés e költemény... – Rendhagyó születésnapi vers – magamnak
Ha végignézem a FB születésnapi emoti-arzenálját, a tűzijátéktól a lufikon át a gigantikus rózsacsokorig mindent találni. És persze irdatlan sok jókívánság, mit is mondana mást az ember: „boldogságot, örömöt, hosszú életet, füled érjen bokáig” – na, ez utóbbiban legalább rejtezik egy kis irónia. Mert a születésnap néha-néha ellentmondásos érzéseket is tartogat. Nem is keveset. Nekem például most elég kutya kedvet hozott; mélyet, szomorút. Iskolába menet kérdezte a fiam, hogy felhörpintettem-e a kupica humort, amit az asztalon nekem hagyott. Hát, fel. Meg is írtam... még melegében, a biciklin. Itt a Szabad egy körre? című sorozat következő része szexről, szabadságról, szerelemről. Mester Dóra Djamila írása – ezúttal egy kissé rendhagyó formában.
–
Negyvenhárom éves lettem én.
Meglepetés e költemény, mellyel
ma – iskolából munkába menet –
ezen az átlagosnak mondható reggelen
meglepem magam.
A gyerekem szép, okos,
a férjem szeret.
Munkám is akad és néha még fel-felbukkan
elapadóban lévő menzeszem.
Jól tartom magam – mondják,
„irigylésre méltó negyvenes”.
Ráncom alig, és tudom, mindazt, mit nem szeretek látni,
hogyan kell gondosan jó ízléssel rejtenem.
Jókedvem is töretlen, erőm, lelkesedésem,
munkám, figyelmem lankadatlan.
Akarásom, hogy igen, élni
jól, szépen, örömmel telve
tudok.
Mit adhat még az élet?
Panaszra nincs okom.
Mosoly helyett ma reggel mégis,
– a zuhany alatt, hosszan –
a könnyem csorog.
Miért némítom el a FB üdvözlő pittyegéseit?
Miért irritál a sok kedves jókívánság: legyen ma szép, vidám napom...
Mi zakatol a mellkasomban?
Miért pont most? Miért?
Suhanok a biciklin.
Ma még az őszi változékony idő is szeret.
Sirályok keringnek felettem. Vízben oldódik az ég végtelen kékje.
Kerekem az árnyék és nap-rajzolta keskeny sávon hangtalan gördül tova.
Tartom az egyensúlyt, épp középen.
Egy kézzel is megy.
De pontosan érzem, itt, belül,
középen,
a zsigereimben, a mellkasomban,
hogy milyen kevés elég átlépni a fényből
az árnyékba.
Tartom az egyensúlyt, figyelek.
Fejemben egyetlen kérdés kattog halkan,
finom szinkronban a fogaskerekekkel,
fájón és nem múlón
egyetlen kérdés, egyetlen versrészlet:
ez a sok szépség mind mire való?
*(...) „minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő sziszifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”
*Részlet Babits Mihály: Esti kérdés című verséből
Mester Dóra Djamila
Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van