„A traumák, melyeket megéltem, mindig velem lesznek” – interjú Pálmai Annával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Több helyen láttam, hogy nagyon lelkesen képviselsz egy diétát, szívesen hirdeted a közösségi oldalaidon is. Olyan sokat jelent neked?

Pálmai Anna: Igen, mert az életem egy olyan szakaszában segített, amikor nagyon mélyen voltam. Persze az, hogy mi van a testeddel, mindig pontosan tükrözi az aktuális lelkiállapotodat. Én nagyon hiszek az „ép testben ép lélek” igazságában. Pár éve Szinetár Dórival játszottunk együtt a Szegedi Szabadtéri Színpadon, és neki panaszkodtam, hogy szeretnék végre lefogyni, ő pedig elvitt Tomán Szabinához. Pont előtte készíttettem egy teljes vérképet is, ami eléggé megijesztett. Elkezdtem a diétát, és nemcsak az lett az eredménye, hogy lefogytam és szebb lett a bőröm, hanem az is, hogy felgyorsult az anyagcserém, jobb lett a közérzetem, és minden értékem visszaállt az egészséges tartományba. Megtanultam a legfontosabb alapszabályokat: mindent lehet enni, csak arra kell figyelni, hogy mennyit és mikor. Azóta tudom tartani a formámat.

Gy. D./WMN: Színésznőként volt rajtad olyan nyomás, hogy valahogy ki kell nézned? Hogy, mondjuk, bele kell férned a 36-os ruhákba?

P. A: Voltam már 36-os méretű, de tudom, milyen a csúcsformám, és az nem az volt. Most érzem magam a legjobban. Jól eszem és sokat sportolok. Ha azokat a nőket nézem, akik nekem tetszenek (például Jennifer Lopez vagy Kate Winslet), ők mind nőies nők. Most, hogy 34 éves lettem, és átléptem a bűvös krisztusi kort, tényleg sok mindent megértettem. Többek között azt, hogy már nem fontos, nem is lehet, és legfőképpen nem is akarok minden elvárásnak megfelelni.

Gy. D./WMN: A szakmádban van még nyomás a nőkön, hogy mindenkinek törékenynek és légiesnek kell lennie?

P. A: Mindenhonnan a tökéletesség folyik: a címlapokról, a reklámokból, a filmekből. Hatalmas elvárásokat támaszt felénk a világ, hogy milyennek kell lenni. Én azonban azokhoz az emberekhez vonzódom, akik valahogy szabálytalanok. Az igazi sztárok közül sokan, akiket nagyra tartunk, azért lettek sikeresek és elismertek, mert izgalmas, bonyolult emberek, és ezáltal nagy művészek. (Most nem csak magyarokról beszélek.) Engem lenyűgöz a hibátlan szépség, de igazán izgalmasnak az emberi tartalmakat gondolom.

Most ott tartok, hogy próbálok magamnak ebben az egészben egy ösvényt vágni. Megkülönböztetni azokat az elvárásokat, amiket kihívásnak élek meg, azoktól, amiknek lehetetlen megfelelni és csak agyonnyomnak.

Gy. D./WMN: Színészcsaládba születtél, közelről láttad, mit jelent ez a pálya. Voltak azért még illúzióid vele kapcsolatban?

P. A: Ezt így sosem mondtam ki gyerekként, hogy színész szeretnék lenni, csak nagyon aktív belső életet éltem, és minden társaságban én voltam az, aki szeretett magából hülyét csinálni. Igazából csak a gimnáziumban vált biztossá, hogy a Színművészetire fogok jelentkezni. Sok fájdalommal és keserűséggel jár ez a pálya – nyilván, mint sok más hivatás –, csak itt az idegrendszer is jóval hamarabb elhasználódik. Ezért csak akkor szabad csinálni, ha valaki boldog tud lenni színészként – ha nem, akkor valami mást kell csinálni. Én tudom magamról, hogy csak így tudok boldog lenni, akkor is, ha hullafáradt vagyok, és akkor is, ha rengeteg lemondással és áldozattal jár. Amikor ezt anyukámnak elmondtam, gondolom, megijedt, mert hirtelen maga előtt látta ezt az életet. Nem tiltott tőle, de láttam a szemében az aggódást, hogy „jaj, hát ez nem lesz könnyű”.  

Gy. D./WMN: Básti Juli mesélte az Elviszlek magammalban, mennyire megviselte, hogy amikor a legnagyobb fia kicsi volt, a Katona társulata folyton turnézott külföldön, és ő nem vihette magával a gyerekét. Te is ebben az időszakban voltál gyerek. Hogyan viselted, hogy anyukád sokat volt távol?

P. A: Rosszul. Nagyon hiányzott. Hogyan is élhetné meg ezt máshogy egy kisgyerek, hogy az anyukája hetekre ott hagyja? Ezzel együtt nem volt rossz gyerekkorom. Érdekes amúgy, mert felnőttként viszont már van egy nagyon erős vágyam a magányra. De ennek inkább az az oka, hogy hangos és zajos az életem. Egész nap emberek között vagyok, ami sok erőt kivesz belőlem. Rettenetes el tudok fáradni a nap végére, és iszonyúan vágyom a csöndre meg az egyedüllétre, mert én akkor tudok töltődni. Anyámra visszatérve, sok mindent csak most értek meg belőle. Az életéből, a munkájából… Ők már akkoriban is sztárok voltak, nem is tehetett mást, mennie kellett. Nem haragszom rá.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy Jordán Adéllal – akivel egy színházban játszol – nagyon hasonlónak tűnnek a gyökereitek, a gyerekkori élményeitek, és ugyanott kötöttetek ki. 

P. A: Hasonló, igen, és szerintem ezt nem is érti más, csak a színészgyerekek.

Engem sokan vádoltak azzal – tanáraim, szerelmeim –, hogy fogalmam sincs az „igazi” életről. Pedig be tudom fizetni a sárga csekket, sőt néha még szeretek is postára menni, én is ebben a világban élek, de az igaz, hogy a színház mindig is jobban érdekelt, mint a valóság.

Most is szívesen megyek színházba akkor is, ha egy héten öt estét játszom. Engem feltöltenek a jó előadások. 

Gy. D./WMN: Vannak még színészgyerek barátaid?

P. A: Trokán Nórival és Szinetár Dórával nagyon mély barátságban vagyunk, de nem együtt cseperedtünk. A színházban Gothár Marcival (Básti Juli fiával – a szerk.) voltam sokat, és aztán nyaranta is együtt strandoltunk Szigligeten, a Balatonnál.

Gy. D./WMN: Elég egyenesnek tűnik a pályád. Jó, elsőre nem vettek fel a Színművészetire, csak másodikra, de az osztályfőnököd Máté Gábor lett, akit kiskorod óta ismerhettél a Katonából, és diplomaosztás után rögtön az ő színházába kerültél, ahová gyerekként is bejártál. Neked az jelenti a kalandot, ha időnként máshol is játszhatsz, mint például a Belvárosi Színházban, ahol egész más műfajú darabok mennek?

P. A: Szerintem ezek a határok kezdenek elmosódni abban az értelemben, hogy a Katonában is játszunk könnyedebb darabokat, de ami a fontos, hogy mind valami lényegit keres az életetünkről. Nem gondolom, hogy a tét nélküli viccelődésnek lenne bármi értelme.

Számomra az a vicces, ami halálosan komoly.  Az üres jópofáskodást nézni és csinálni sem szeretem, bármelyik színházról vagy előadásról is legyen szó. 

Gy. D./WMN: Pedig tökre látszik, hogy elveszett benned egy komika.

P. A: Nagyon szerettem a szubrett szerepemet játszani a Virágos Magyarország című darabban. Azt éreztem akkor, hogy ezt imádom, és hogy az operettre van egy erős hajlamom… Bárcsak több ilyen lenne még az életemben...

Gy. D./WMN: Színházi körökben híres vagy arról, hogy szilveszterkor pár társaddal kifigurázzátok a társulat néhány tagját és vezetőjét. Te kit szoktál utánozni, és ezt nem lehet egyszer nyilvánossá tenni?

P. A: Ascher Tamást szoktam, de legutóbb Borbély Alexandra barátnőmet parodizáltam a Testről és lélekrőlből Elek Ferivel. Sokszor a jó paródia titka, hogy valahol mélyen szereted azt, akit kifigurázol. Én legalábbis nagyon szeretem azokat, akiket eljátszom. Ez az este amúgy nekünk arról szól, hogy legyen együtt a társulat, röhögjünk sokat és közben ki tudjunk mondani mindent, ami nekünk fáj, vagy ami minket zavar. Én nem vagyok egy asztalra csapós típus, szeretem „becsomagolni” az indulataimat, de magunkon nevetni végtelenül felszabadító. Nyilvánossá semmiképp nem tenném ezt az estét. Ez csak a miénk, afféle terápia nekünk. Egyébként is híve vagyok annak, hogy dolgozzunk magunkon. A lelkünkön. És szívesen kérek segítséget szakembertől a magánéletben, ha elakadok.

Gy. D./WMN: A Love, love, love című előadásban egy rém domináns és ellenszenves nőt játszol. Ez is felszabadító színészként?

P. A: Nem tudnám eljátszani ezt a nőt, ha nem hinném el, hogy neki is igaza van. Nem hibáztathatom. Ő csak boldogulni akar valahogy, és hogy közben egy szörnyeteggé válik, ezt nem tudja magáról. Csak azt szeretné, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Más kérdés, hogy ebbe hogyan pusztul bele a két gyereke és a férje... Az ilyen emberek ugyan nem kellemesek, de valljuk be, nagy hatással vannak ránk a szabadságuk és öntörvényűségük miatt. Csak nem feltétlenül szeretnénk a gyerekük lenni… Én színészként nem kérhetek bocsánatot a nézőktől, amiért egy ilyen embert játszom. Bár volt olyan előadás, amikor éreztem a levegőben a felém áradó néma ellenszenvet, és hát, mit mondjak, nagyon rossz volt. Egy színész szerintem általában kedveli, ha együtt éreznek vele és szeretik. 

Gy. D./WMN: Sok színész kifejezetten szeret negatív karaktert játszani.

P. A: Persze! Én is szeretem. De igazából tőlem is függ, hogy egy karakter mennyire rétegelt, és mennyi igazsággal van megtöltve. Nem hiszem, hogy vannak fekete-fehér, jó meg rossz szerepek, mint ahogy az élet sem ennyire pofonegyszerű. Színészként én formálom valamilyenné a szerepeimet, és hiszem, hogy az emberi minőségem nagyban közrejátszik a színészetemben. Hálás vagyok, hogy A kaukázusi krétakörben Székely Kriszta rám osztotta Gruse szerepét, mert emberileg és szakmailag is a legfontosabb állomása az életemnek.

Nyilván nem lehet minden szereppel elmondani a nagy büdös igazságot, de törekedni kell rá.

A Love, love, love is egy nagyon fontos előadás nekem, nemcsak azért, mert az ember nagyon boldog, ha kap egy ekkora főszerepet, hanem azért, mert  Sandra teljes ellentéte azoknak a nőknek, akiket eddig rám osztottak. Nagyon örültem, hogy Orlai Tibor felhívott, mert régóta vágytam a Belvárosiban kipróbálni magamat. Ez az előadás egy pluszlehetőség arra, hogy a szakmámat gyakoroljam. 

Gy. D./WMN: Ebbe a szerepbe igazából azután kerültél, hogy aki eredetileg játszotta (Péter Kata), terhes lett, és le kellett adnia.

P. A: Igen, és az első előadásom előtt annyira izgultam, hogy azt hittem, mentőt kell majd hívni. A beugráshoz külön idegrendszer kell. Volt ugyan három-négy próbám, de ez egy nagyon nagy szerep, hosszan tanultam a szöveget, és nem nagyon volt lehetőségem kipróbálni ezt-azt. Olyan volt, mint egy ejtőernyős ugrás. Az első előadásom előtt öt perccel, amikor már bent ült a közönség, hirtelen mindenben, amiről addig azt hittem, hogy már bepróbáltuk és tudom, teljesen elbizonytalanodtam. Halálfélelmem volt, remegtem, izzadtam, azt éreztem, hogy nem tudok kimenni a színpadra. Aztán persze elkezdődött az előadás és beléptem a jelenetbe, a két barátnőm, Borbély Alexandra és Trokán Nóra pedig úgy röhögtek a nézőtéren, hogy attól nekem is röhögnöm kellett, és ettől megnyugodtam. Ezer közül is felismerném, hogy ott vannak, küldték az energiát, így nagyon hamar elszállt a pánik. Onnantól kezdve már csak pillanatokra ijedtem meg, amikor hirtelen csönd volt a színpadon, és nem tudtam, kinek kell megszólalnia. 

Gy. D./WMN: Nemrég olvastam, hogy Borbély Alexandrának az anyukád az egyik példaképe és mentora. Neked is az, vagy belefér a kapcsolatotokba, hogy neked valaki más tud segíteni?

P. A: Én nagyon jóban vagyok az anyámmal. Nem mondom, hogy nem kellett kölcsönösen felnőnünk bizonyos dolgokhoz, de mára itt tartunk, és ez a lényeg. Szandra és ő is a szűz jegyében születtek, szóval tökéletesen megértik egymást. Jólesik, hogy Szandra, aki a legjobb barátnőm, ennyire szereti és nagyra tartja az anyámat. Volt, hogy egyszer iszogattam Szandrával, dumáltunk, röhögtünk, és egyszer csak csöngött a telefonja. Nézem: Szirtes Ági, mondom: „Jé! Téged hív az anyám?” Mire Szandra: „Persze! Meg akarunk beszélni valamit!” Szóval megy közöttük a forró drót, ha helyzet van…

Gy. D./WMN: És más színésznő lehet a mentorod?

P. A: Hogyne. Volt idő, amikor minden este Bodnár Erikával játszottam együtt, és ez a sok együtt töltött idő barátságot hozott. A magánéleti problémáimmal épp annyira volt képben, mint a szakmai bajaimmal. Szeretem őt, nagyon bölcs és nagyon vicces nő.

Gy. D./WMN: Mióta jársz pszichológushoz, és hogyhogy nem félsz attól, hogy így nem marad olyan fájdalmad, amit a színpadra vihetnél – mint sok más színész?    

P. A: Túlzás, hogy járok, mert rapszodikus vagyok ebben is, mint annyi minden másban, de tény, hogy volt, amikor elakadtam és kellett egy külső szem az életemben. Én is hallottam már azt a vélekedést, hogyha egy színésztől elveszed a neurózisát, akkor elveszed a művészetét, de én azon a véleményen vagyok, hogy a traumák, sérelmek és fájdalmak, melyeket megéltem, mindig velem lesznek.

Attól, hogy valaki segít rendet rakni vagy tisztábban látni ott, ahol én sötétben vagyok, még nem „gyógyít meg”. Ő nem a démonokat űzi el, csak rávezet, hogyan lehet vagy érdemes bánni velük.

Nekem az a munkám, hogy  bármikor elő tudjam hívni és felszínre tudjam hozni őket – és mindent, ami fáj, fel is kell használnom, különben semmit nem ér az egész. Nem kell, és nem is lehet minden szerepbe beledögleni, nyilván nem is mindegyik alkalmas rá. De amibe bele kell, abba dögöljön bele rendesen, aki játssza, különben becsapja a nézőt és pazarolja mindenki idejét. 

Gy. D./WMN: Szóval a testedet és a lelkedet is rendbe raktad az utóbbi időben. Sok energiát fordítasz arra, hogy egyben legyél.

P. A: A fáradtság miatt most sokszor érzem azt, hogy kevés választ el a tébolytól, de igyekszem sokat sportolni, és amint tehetem, elhúzok a tengerhez! Addig meg reméljük, nem fogok bekattanni!

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography