A könyv főhőse, Jáárá ajándékba kapta boldogságát és családi idilljét, az egyetlen probléma, hogy ő nem ezt az ajándékot kérte. Éli a középszerű, de kiegyensúlyozottnak tűnő életét, vannak céljai, például, hogy megírja disszertációját, gyereket szüljön a férjének, és nagyobb házba költözzenek. Egészen addig, amíg meg nem ismeri apja régi barátját, Áriét, akibe azonnal beleszeret. Ezzel a fordulattal az izraeli írónő elénk rakja a titkos kapcsolatok és a szerelmi háromszögek tipikus forgatókönyvét, kicsit másként. Mert nevezhetjük-e szerelmi háromszögnek a helyzetet, amiben valójában senki nem akarja a másikat úgy igazán, pontosabban, senki nem tudja, mit is akar? Ráadásul nem egy daliás herceg érkezik fehér lovon, hanem egy cinikus, az élettől már semmit nem váró, sokszor erőszakos, agresszív, meggyötört öregember, aki a legforróbb éveit Párizsban töltötte, így folyamatosan erős és még erősebb ingerekre van szüksége, hogy ne unja el magát a végtelenségig.

A gyönyörű borzalom a tagadással kezdődik. Jáárá azzal nyugtatja magát, hogy

lehet két férfit szeretni, hiszen kiegészítik egymást, az egyik nyújtja a stabilitást és a biztonságot, míg a másik folyamatosan izgalomban és bizonytalanságban tartja az erőszakkal, a szenvedéllyel és a visszautasítással.

Aztán azt mondogatja magának, milyen kényelmes, hogy Árié nem viszonozza szerelmét, így előnybe kerül az összes többi nőtársával szemben, akiből majd kiszeret a férfi, hiszen őt úgysem érheti csalódás. Szexuális játékaik egyre brutálisabbak lesznek, folyamatosan tesztelik egymás határait, hogy vajon mi fér még bele egy-egy együttlétbe. Jáárának szembesülnie kell a férfi múltjával, akire ezek után nem tud másképp nézni, mint egy leopárdra, akinek minden egyes pöttyét egy-egy női ujj vagy ajak rajzolta a testére, és folyamatosan azt kapja az arcába, hogy nagyon kevéske kis szerep jut neki azon a színpadon, amit a férfi jelent. Miután meghal Árié felesége, a hétnapos gyászidőszakot Jáárá a férfi hálószobájában tölti. Míg a nappaliban a család gyászol, az ágyban Jáárá teszi ugyanezt, ő eddigi életétől búcsúzik, és így lesz a szerelmes regényből fejlődésregény.

Az elakadásokra hol máshol érdemes a válaszokat keresni, mint a szülőkben és a gyermekkorban, a válaszok megtalálásában pedig ki más lehetne nagyobb segítség, mint az apa legjobb barátja. A nőnek szembesülnie kell saját múltjával, a gyermekkorával, amire ránehezedik a csecsemő öccse elvesztése, ami után már soha semmi nem lett olyan, mint azelőtt volt, apja és anyja gyászoló szülőpár, ő pedig árva lett.

Folyamatosan törnek fel belőle az emlékek, a bűntudat, hogy nem volt jó gyereke a szüleinek sem előtte, sem azóta, hogy őt is terheli a felelősség, ez az ő büntetése is volt.

De kié a felelősség valójában? Lehet-e a felelősségnek egyszemélyes nyertest hirdetni? Meg lehet megbirkózni a ránk nehezedő felelősséggel, amit anyánk a múltban rosszul meghozott döntése miatt éreztet velünk? Hibáztatjuk magunkat, hogy éjszakánként nem hagytuk aludni, hogy amikor betegek voltunk, virrasztania kellett mellettünk, hogy amikor csalódást okoztunk neki, minden egyes alkalommal eszébe juthatott, miről mondott le annak érdekében, hogy mi megszülessünk.

A történet (és a nyelvezet) sodrása olyan, mint egy hosszan tartó fuldoklás, ami közben nem vagyunk tudatában a mozdulatainknak, a cselekedeteinknek, csak küzdünk, hogy végre a felszínre érjünk. De el kell érnünk a legmélyére, onnan tudunk csak felállni.

Nem érdemes félmegoldásokat keresni, úgysem lehet ezt megúszni. 

Ott Anna

A kiemelt kép a szerző tulajodnában van