–

Kurucz Adrienn/WMN: Jól lerohantalak az ujjongásommal tegnap telefonon – és még interjút is kértem – csak később jutott eszembe, hogy talán nem is szereted a születésnapokat. Nem lennél egyedül ezzel, ha így volna.

Tóth Krisztina: Nagyon szeretek ünnepelni, most például a lépcsőházat készülök feldíszíteni karácsonyra, mások születésnapját is imádom, de a sajátommal, akárcsak az idővel, elég ambivalens a viszonyom. Nem az öregedés izgat, hanem az, hogy íróként meg tudom-e csinálni, amit még szeretnék. Egyre jobban érzem, hogy a lehetőségeim nem határtalanok, miközben az élet egyéb területein túlvállaltam magam. Eminensként próbálok mindent jól csinálni persze. Örök kérdés: vajon az a jó stratégia, hogy egyvalamire fókuszálunk egész életünkben, a legtöbbet kihozva magunkból, vagy inkább próbáljunk meg berendezkedni több különböző otthonos szigeten is.

K. A./WMN: Most jöhetne a „hogyan egyezteted össze a családdal a”… kezdetű kérdés, de nem jön, mert utálom, főleg, mert férfiaktól nem kérdezi senki.

T. K.: Hogy egyeztetem össze? Sehogy. (nevet) Nagyon más az életem, mint a férfi kollégáké, akik, ha odaülnek a gép elé, akkor az alkotásnak minden alá van rendelve. Juhász Anna mesélte, hogy amikor az édesapja, Juhász Ferenc költő dolgozott, a nővérével napközi után telefonügyeletben ültek, nehogy megcsörrenjen a telefon. Ne zavarja senki a papát!

Én több mint húsz éve úgy élek, hogy akkor írok, amikor marad rá időm. Sajnos éjszaka már nem megy, legfeljebb egyig bírom. Nagyon kellemetlen, amikor felébred a kislányom – akinek mindig azt mondom, hogy vékonyan kenje a mogyorókrémet – és azt látja, hogy evőkanállal eszem az üvegből. Van a fáradtságnak egy szintje, amikor csak a zabálás segít. 

K. A./WMN: Sose voltál egészen a magad ura?

T. K.: Amikor huszonévesen elköltöztem a szüleimtől, Párizsba mentem, de ott három ember helyett dolgoztam, nappal takarítottam, éjjel meg fordítottam. Heti háromszor a könyvtárban hangfelvételeket hallgattam, hogy a különböző akcentusokat megtanuljam. Szigorú munkatempót szabtam magamra. Mint egy kis szerzetes ültem egy padlásszobában, szótáraztam. Ez azt hiszem alkati, szorgalmas vagyok, nem tudom elengedni magam.

K .A./WMN: Szorongásból fakad a munkakényszer?

T. K.: Nem tudom. Azt hiszem, nem a nevelés teszi, annál is mélyebb a dolog, nagyon erős bennem a kötelességtudat.

K. A./WMN: Gyerekkorodban észrevették, hogy tehetséges vagy? Netán csodagyerek voltál?

T. K.: Alsóban kifejezetten hülyének tartottak, volt, hogy speciális iskolába akartak küldeni, mert elég lassú voltam. Nem biztos, hogy egy szemlélődő gyerek fel tudja venni a környezet ritmusát. Akkor ezt még nehezebben tolerálták, mint ma. Nem mondhatnám, hogy kifejezett sikereim voltak az intézményes oktatásban. Viszont bizonyos tevékenységek, a rajzolás, majd az írás akkora örömet okozott, hogy már nem érdekelt, magányos vagyok-e. Ha békén hagytak, jól elvoltam. Akkor volt rossz, ha megpróbáltak bevonni. „Ülj már be te is a homokozóba, menj játszani a többiekkel”…

K. A./WMN: Megtalálja magában valaki a tehetséget... vagy épít magából valakit?

T. K.: Mindkettő. Része a tehetségnek az is, hogyan gazdálkodom az energiámmal.

K .A./WMN: Bosszant, ha valaki nem használja ki a tehetségét? Mondjuk, lusta.

T. K.: Igen, kifejezetten zavar, szóvá is teszem például a tanítványaimnál.

K. A./WMN: A nagy fiad elfogadja, ha tanácsokat adsz neki? Respektál?

T. K.: Á! Miért tenné? Tinédzser. Nem hiszem, hogy pontosan tisztában lenne vele, mit csinálok, neki én az anyja voltam. Most meg már nem érdeklem egyáltalán.    

K. A./WMN: A férjeddel örökbe fogadtatok egy kislányt is évekkel ezelőtt, Lili most már majdnem hatéves. Az, hogy kisgyerek van újra a háznál, még szigorúbb napirendet diktál nektek, gondolom.

T. K.: Az ember mindent akar egyszerre. Ezért mindig késésben van legalább egy területen. Ha olyan alkat, mint én, akkor ez állandó finom lelkiismeret-furdalással jár együtt, az „éppen hol nem vagyok?” gondolatával.

K. A./WMN: Egy tanárnő barátnőm szokta mondani, a magyar irodalom a fáradt emberek irodalma.

T. K.: Igen, a megélhetésért való küzdelem présbe rakja az írókat. Persze sok mű megszületik azért így is. Én személy szerint nagyon bírnám, ha lenne egy Emerencem (Szabó Magda házvezetőnője, akiről Az ajtó című regényt írta – a szerk.).

K. A./WMN: Nekem is beugrott az előbb Szabó Magda, ő úgy döntött, nem szül gyereket, hanem egészen az írásnak szenteli magát.

T. K.: Igen, és az életében egy csomó feladatot ügyesen delegált. Nekem egyébként az egészen hétköznapi tennivalók tudnak örömöt is jelenteni. Úgy érzem, nagyobb felületen érintkezem a világgal, ha például bevásárolok vagy darabolom a zöldségeket, és finom illat van. Viszont jó volna néha kiülni a kispadra, hogy „most akkor engem kicsit hagyjatok”. De kispad nincs.

K. A./WMN: Akkor sincs, ha az ember sztár? Kimondhatjuk, hogy te azzá váltál a kortárs magyar irodalomban.

T. K.: Ha az embert különböző nyelvekre fordítják, és hívják kedvesen sokfelé, akkor válik csak igazán bonyolulttá az élete. Az elmúlt négy hónapban kilencszer utaztam külföldre. Egy működő háztartás és az írás mellett ez nehézség. Is. Mert közben nagyon jó is persze, és nehéz lenne megmagyarázni annak, akit nem hívnak sehová, hogy mi a gondom ezzel. Az írás elmélyülést kíván, ehelyett folyton jelen kell lenni vadidegen helyzetekben.

K. A./WMN: Emlékszem, évekkel ezelőtt azt mondtad, nem írsz nagy prózát, neked a novella való. Aztán mégis megírtad az Akváriumot, ami nagy siker lett. Mitől volt problémás a regényírás számodra?

T. K.: Egy nagy prózába bele kell költözni. Ha kicsi gyereke van az embernek, akkor ez nem megy, mindig van valami teendő, gyümölcsnap az óvodában, gyógytorna, tornacucc... De most pontosan tudom, mit szeretnék írni. Mindig az érdekel, amit abban a pillanatban még nem vagyok képes megalkotni. Tavaly nyáron fordítottam egy darabot, a Lélegezzt a Katona József Színháznak. Gondolkodtam, mi a fenének vállaltam el egy feladatot, ami rátelepszik az egész családi vakációra. Strandolás helyett párbeszédeket üvöltözök le próbaképpen a hétvégi házunk sufnijában, merthogy fordításkor a veszekedéseket is le kell próbálni: megnézni, tényleg működnek-e élőszóban. Rájöttem végül, hogy mindezt azért csinálom, mert szeretnék magam is egy színdarabot írni, és a józan írói énem tudta, hogy a Lélegezz lesz a katalizátor a saját szöveghez.

K. A./WMN: A fordításokat az életműved fontos részének tekinted?

T. K.: Igen. Emellett a fordítás ösztönzés, nincs rajta az írói libidó, mert a szerzőt kell a lehető legalázatosabban szolgálni, viszont közben működtetek egy eszköztárat, gyakorlok. Ha nem tudok valamihez kapcsolódni, akkor azt nem vállalom el, és ez fiatal koromban is így volt, pedig akkor nagyon kellett a pénz. Anna Gavaldát vagy Camille Laurens-t például nagyon szerettem fordítani. De az említett darabot is!     

K. A./WMN: A születésnapod kapcsán sokfelé ünnepelnek. A Petőfi Irodalmi Múzeumban is lesz egy köszöntés. Izgulsz?

T. K.: Igen. Mivel sokat szerepelek, szeretem tudni, hogy pontosan mi fog történni, mit kell felolvasnom, mi a feladatom. Berakom az olvasószemüveget, becédulázom a könyveket. Ilyen forgatókönyv most nincs, úgyhogy picit szorong a „jó tanuló”. Abban bízom, hogy nem egy akváriummal készülnek. Setét emlék gyerekkoromból, volt akváriumom, de mindig kiugráltak belőle a halak, és ott feküdtek összeaszva a szőnyegen. Fura dolog ez az ötven év. Van egy emlékem, a szüleim vettek egy házat, odahívták a barátaikat. Ropi, italok, és ott voltam én is, az ötödikes, és világosan emlékszem, arra gondoltam: „úristen, minek építkeznek ezek, mindjárt meg fognak halni?”. Öregnek tűntek. Ehhez képest most, ötvenévesen tele vagyok tervekkel. Valaminek a határán érzem magam, csomó mindent meg kéne még csinálnom, ami fel van írva a képzeletbeli táblámra.

K. A./WMN: Ha megkérdezek valakit, tart-e az öregedéstől, két tipikus választ szoktam kapni: „nem számít a kor”, illetve „szeretem a ráncaimat”. Várom, mikor mondja már valaki, hogy hozzám hasonlóan ő is retteg, hogy egy nap nem ismer magára a tükörben, miközben belül húszévesnek érzi magát.

T. K.: A negyvenes évek egy nehéz korszak. Egy ilyen meglehetősen macsó társadalomban pláne. Sem délen, sem a skandináv országokban nincs ez így, hogy a negyven feletti nő nőként ennyire elértéktelenedik. De hadd mondjak valami biztatót, az ember meglepő dolgokkal tud szembesülni, ha rádöbben, ki vágyik át az ő életébe nosztalgiával, vagy kinek a vágya tárgya titokban. Én nem is igazán az öregedéstől nem félek, mert körülbelül tudom, milyen lesz. Látom a családomat, előbb-utóbb mindenki jakut nénivé változik. Bebuckósodunk. Eljárhatnék ötször tornázni hetente, akkor is körülbelül ez lenne. Ezen rugózni nem érdemes. Oké, nem kell nagyon meghízni, mert akkor cukorbeteg leszek vagy szívbeteg, és nem lesz időm megírni azt a rohadt következő regényt. Van némi mozgástér, de nem sok.

Röhögök a „szépen megöregedni” típusú szlogeneken. Én rondán szeretnék fiatalodni! Az öregedésnek nem elsősorban az esztétikai része izgat.

Az sem hagy persze teljesen hidegen, vagyis igyekszem kihozni magamból, amit lehet, mert ez fontos. Különösen, ha az embernek ilyen gyakran kell megjelennie. De az én hiúságom tétje nem itt van. Sokkal inkább arra koncentrálok, hogy íróilag késésben vagyok-e, és még mi mindent szeretnék megvalósítani a tervekből.

K. A./WMN: Mindig listázol?

T. K.: Gyakran. Pakolom a megugrandó léceket magam elé. Képzeld el, már húszévesen az egyetemen összeírtam, hogy a diplomáig mi mindent szeretnék megvalósítani. Morcos voltam, amikor valamit nem tudtam kipipálni. Szerepelt például a jogosítvány megszerzése. De a mai napig nem vezetek.

K. A./WMN: Ha vezetnél, talán nem írtad volna meg a párducpompás novellákat – nemcsak azokra gondolok, amelyek a kötetben vannak. Az autóból nem látsz be az aluljárókba.

T. K.: Ez igaz. 

K. A./WMN: Az emberek léhának képzelik a művészeket. Ehhez képest nagyon fegyelmezett vagy, és nem vagy egyedül ezzel a kollégáid közt.

T.  K.: Az általam ismert hiteles és fontos művészek gyakran munkamániások. Aki jó, az sokat dolgozik. Az ember tisztában van vele, hogy feladata van, és egyre kevesebb az ideje. Ha egyéb szerepekben is játszani akar, akkor még korlátozottabbak a lehetőségei.

K. A./WMN: Lenne olyan pont, hogy azt mondod, oké, kész, kiszállok, a lényeg megvan, lógatom kicsit a lábam?

T. K.: Á! Minden állomásról azt gondolom, ez az utolsó a fő produktum előtt. Mindig minden csak előkészület. Sokat tanultam belőle, most jöhet a következő, az igazi erőpróba. Rutinból működtetni dolgokat amúgy nem érdemes, én így látom. Még egyszer egy ugyanolyat nincs értelme írni.

K. A./WMN: Milyen a viszonyod a népszerűséggel, ami övez?

T. K.: Nem tudok fürdeni a sikerben, mert alkatilag szorongó ember vagyok. De örülök a visszajelzéseknek. Amikor például egy kis faluban olvastam fel, és késve befarolt biciklivel egy apáca, hirtelen egy olyan olvasómmal szembesültem, akire nem számítottam. Vagy amikor egy néni mutatta, hogy kivágta az újságból megjelent tárcanovelláimat. Nem volt pénze könyvre, csinált magának egyet, bekötötte. Meghatott. Gyakran előfordul, hogy elolvas valaki egy történetet, és azon felbuzdulva megajándékoz egy sajáttal. Ezért mindig hálás vagyok.

K. A./WMN: A címadásaidban visszaköszön a modern kori technika, az az érzése az embernek,  a mágikus világképed részei a kütyük. Figyeled őket, kicsit félsz tőlük…

T. K.: Ez nagyon pontos így. Használom a kütyüket, de nem szívesen. Intim viszonyom nincs velük, nem szerethetők. Nem ez a megfelelő ajándék nekem, ha bárki ilyesmin törné a fejét, mert amin egynél több gomb van, az rajtam kifog.

Kurucz Adrienn

Képek: Sztanó Alma/WMN