Tegnap találkoztam a csajokkal, kérdezték, van-e valami pasi, mondom, nincs, de minek is, túl jól vagyok én így, egyedül. Aztán a fejemre olvasták, hogy hagyjam már ezt a hülyeséget, ne zárjam be magam be teljesen a saját tulajdon kis váramba, ne ódzkodjak a szerelemtől, mert az az egyik legeslegszebb dolog a világon. Jó, persze, nyilván, ha jönne egy hosszú, szőke hajú, motoros pali, akkor simán hagynám neki, hogy átgázoljon a szívemen.

De az ilyen szabad lelkű fazonok nem rohangálnak tucatszámra a városban. Meg... ha rohangálnak, hát, akkor is nagyon-nagyon nehéz a helyzet.

Az én életemnek két igazán meghatározó szerelme volt, pluszban volt még megszámlálhatatlan lángolás, és rendszerint mindig odakozmáltam az aortámat. Nem vigyáztam eléggé, vagyis ez faszság, pontosan úgy cselekedtem, ahogy az akkori képességeim és tudásom megengedték.

De kell egyáltalán a szerelemhez képesség vagy tudás? Meg lehet egyáltalán fogalmazni igazából azt a rendkívüli állapotot, amiben imádunk létezni, úgy vágyunk rá, mint a heroinista a drogra, pedig tudjuk, hogy a hatása egyáltalán nem tart örökké, és még az is igencsak benne van a pakliban, hogy másnap rendesen fájni fog mindenünk. Vagy hogy úgy járunk, mint Rómeó és Júlia...

Én mindig arccal előre, gondolkodás nélkül hasaltam bele a szerelmeimbe, nem gondolkodtam, nem voltam mértéktartó, olyan hévvel lobogtam, hogy annak a tüzét még a legelvetemültebb vadorzó sem bírta elviselni.

Aztán így vagy úgy, vége lett mindegyiknek. 

Mostanában pedig kiábrándult vagyok. Nemcsak azért, mert engem olyan nagyon és annyira sokszor átvágtak, bár előfordult ilyesmi is, nem egyszer, hanem mert amit magam körül látok, az igencsak lehangoló. Rengeteg barátom és ismerősöm házassága és kapcsolata megy gajra. Van, akit kéthetes gyerekkel hagynak ott, valakit hárommal, van, akit terhesen, van, akit a nő hagy faképnél. Van, akinek tele lesz a töke, de tűr, és közben csal. Van, akit csalnak, de nem veszi észre, és inkább azt választja, hogy szépen homokba dugja a fejét. Van, akinek az orra előtt zajlik. Van, aki nyitott kapcsolatban él, és megmagyarázza magának, hogy az miért jó. Van, aki elszeret, van, akit elszeretnek, aztán mikor már ott van a másiknál, rájön, hogy mi a fenének kellett ez az egész. Van, aki simán csak egy pszichopata disznó. Van, akit az erőszakos szex izgat fel, van, aki utál közben beszélni. Van, aki azt hiszi, hogy a szex nem is olyan fontos. Van, aki meg nem.

A világ legbonyolultabb viszonya a két ember között szövődő érzelmi kapcsolat. Tudjuk, hogy nem tart örökké, tudjuk, hogy talán szar lesz a vége, ha nem vigyázunk, és mi mégis belevágunk, újra és újra, kockáztatva az újabb és újabb pofára esést. Milyen jó is volt Rómeónak és Júliának, akik annyira szerették egymást, hogy képesek voltak meghalni a másikért! És mivel a haláluk – a történet szerint – szerelmük bimbódzó hajnalán történt, arra sem volt idő, hogy kiderüljön: Rómeó egy hazug disznó, Júlia meg egy számító kis hárpia lehetett volna a végén.

Én mostanában azt a fent említett taktikát választom, hogy vasból falat veretek magam köré. Hét lakattal bezárom mögé magam, a kulcsát pedig a hétfejű sárkány nyakába akasztom, és várom, hogy a hosszú szőke hajú, motoros fazon levágja mind a hét fejet, és kiszabadítson.

Ugye, mekkora marhaság? Hát, tényleg az!

Pedig csak az a szerelem szerelem, amiért tényleg képes volna az ember meghalni.

Nekem már kétszer volt ilyen az életemben, remélem, lesz még...

...csak előbb lemászom ebből a hülye vastemplomból.

Szentesi Éva

Kép: Rómeó és Júlia (BHE Films, 1968, Rendező: Franco Zeffirelli)