Egy ideig nem értettem, miért olvasok ilyen sok holokausztirodalmat, és miért érdekel ezzel kapcsolatosan bármilyen alkotás. Bizarrnak éreztem, aztán rájöttem, mi az oka: szenvedélyesen próbálom megérteni a gonoszt, ami abban a pár évben, 1933 és 1945 között Auschwitz-Birkenauban, Buchenwaldban és az egész Európát behálózó további táborokban egész ördögi valójában megmutatkozott. Bár már szinte kívülről el tudnám mondani, hogyan nézett ki egy fogoly napja, vagy mit jelentett a tábori szlengben a „muzulmán” (csont és bőr haldokló) vagy a „citrom” (a mérgező anyagokkal dolgozók bőre egy idő után besárgult, őket hívták így a helybéliek), azt valószínűleg sosem fogom megérteni – miközben a mintázatait már jól látom –, hogy miképpen történhetett ez meg.

Fahidi Éva könyve viszont olyan dolgokat tárt fel előttem, amelyek talán minden eddigi élményemnél közelebb vittek ahhoz, ami ebben igazán fontos.

Rég tudom, hogy a koncentrációs táborok egy része, például Auschwitz-Birkenau (ahol Éva is raboskodott) halálgyár volt: akiket nem küldtek egyenesen a gázkamrába, azokon a „megsemmisítés munkával” elvét alkalmazták. Fahidi ezt írja a családtagjai elvesztéséről, akiket az érkezés után „a másik sorba”, vagyis egyenesen a gázba irányítottak: „életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem”. Családok milliói ekkor látták egymást utoljára, hiszen az első szelektáláskor még senki sem gyanakodott. Éva ezután leírja a szinte elképzelhetetlenül nyomorúságos koncentrációs, majd munkatábori életet (hat hét után átszállították a németországi Allendorfba, ahol ezer másik női munkással együtt ágyúlövedéket, gránátot és bombát gyártottak, természetesen védőfelszerelés nélkül), de történetének legmegrázóbb részét mégsem ezek a fejezetek jelentik. Mielőtt ugyanis rátérne borzalmas élményeire, hosszan, gazdagon és lenyűgözően mesél a gettóba költözés előtti életről, családtagjairól és a debreceni zsidó közösség hétköznapjairól. Boldog, meleg, szeretetteljes és biztonságos élet bontakozik ki előttünk, leírása nyomán érezzük a készülő lekvár és kolbász ízét a szánkban, halljuk az anyja huncutul korholó hangját, a birkák bégetését, látjuk bújócskázni a gyerekeket – a kontraszt az életörömtől bugyogó történetek és a tábori szenvedés szikár dokumentációja között akkora, hogy az embernek elakad a lélegzete. És bár legszívesebben az egész könyvet idézném, ezt a részt tartom a legfontosabbnak, mert

rávilágít arra, amit az unalomig ismételgetés ellenére is szeretünk elfelejteni: hogy velünk is megtörténhet. Akár pontosan ez, pontosan így, vagy más formában is elvehetik a szabadságunkat, és okozhatnak nekünk szenvedést, a lényeg azonban, hogy nem vagyunk sérthetetlenek.

Elég csak az egyre közeledő merényletsorozatokra vagy az itthoni korlátozásokra és visszaélésekre gondolni.

Nem azt mondom, hogy állandóan félni kell, figyelni viszont igen. Résen lenni, felszólalni, hashtagelni, tüntetni, bármit tenni, csak nem hátradőlni karba tett kézzel: „Mit nekem a nők helyzete, a távoli háborúk, egyetemek bezáratása… hiszen nem velem történik, tessék megnézni, én jól vagyok, van mit ennem, hol aludnom.” És nem utolsósorban fontos lenne végre felismerni a saját szerepünket a XX. századi világégésben, mert ez az egyetlen út a megközelítőleg teljes gyógyuláshoz, és ahhoz, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg. Fahidi Éva így ír erről: „Nagyon szeretek élni, bízom abban, megélem, amikor a magyar identitás része lesz a négy zsidótörvény (1920, 1938, 1939, 1941), a magyar elő-holokauszt, vagyis Kamenyec-Podolszk (a ma Ukrajnához tartozó Kamjanec-Pogyilszkij területén 1941. augusztus 27–28-án mintegy 23 600, nagyrészt Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkolt meg az SS, a magyar hatóságok aktív közreműködésével – a szerk.), és a 600 000 (hatszázezer!) magyart érintő magyar holokauszt, amelyet magyarok hajtottak végre (1944).” Fahidi ezen szavai – ahogy a könyv egésze – mélységes bölcsességről és keservesen elért belső békéről tanúskodnak: neki lenne a legtöbb oka arra, hogy a németekre mutogasson, ám a mi felelősségünket is számon kéri, és joggal. Tavasszal, amikor ellátogattam Auschwitzba, az idegenvezető is felhívta a figyelmet arra, hogy emberek millióit kizárólag az illetékes helyi hatóságok segítségével lehetett összegyűjteni, és akkor még ott vannak azok is, akik nem adtak menedéket a segítséget kérőknek, esetleg feljelentették őket.

Ami történt, mindannyiunk lelkére nehezedik, mégsem tudok szinte egyetlen filmről vagy könyvről sem, ami feldolgozná a magyar holokausztot – csupán néhol villan fel, például Szabó István A napfény íze című filmjében és Kertész Imre Sorstalanságában –, és Fahidi Évát sem hívják magyar gimnáziumokba beszélgetni, csak németekbe. Pedig a minimum az lenne, hogy beszéljünk erről, és ne engedjük áramlani a gyűlöletet, amire pedig annyi lehetőség van manapság. Ez az, amit a mikrokörnyezetünkben is megtehetünk, és kötelességünk is megtenni.

Fahidi Éva ma, október 22-én lesz 92 éves – eddig 72 évvel élte túl azt, ami vele történt. Maradjon velünk még nagyon sokáig!

Kalapos Éva Veronika

Kép: Facebook