Felhívott Mama, hogy kísérjem már el a fodrászhoz, festetnie kell, és annyira utál egyedül ott ülni, olyan unalmas.

Mikor megláttam, hogy ő hív, egy pillanatra megállt a szívem. Mert soha, de soha nem szokott csak úgy felhívni, ő igazi úrinő, nem akar zavarni, mindig megvárja, amíg én hívom. Ebben azért az is benne van, hogy ő az én anyám, nem én az övé, vagyis mindig nekem kell hívnom őt.

Szóval most kivételesen ő hívott fel, és azonnal meg is nyugtatott, hogy semmi baj nincs, nyugi, csak a fodrász és az unalom, ennyi az összes probléma. Szabaddá tettem hát magam, és most ülök a ház előtt a kocsiban, várom, hogy lejöjjön.

Már jön is, egy helyes kis kendő van a fején, nyilván nem szeretné, ha látszana a lenövése, de a szája gondosan kirúzsozva.

Beszáll, és köszönés helyett már mondja is, hogy:

– Nagyon figyelj majd kislányom, mert kikérdezem Ilonkát.

Mondom, persze, nagyon figyelek majd. Erre azt mondja, hogy ne szemtelenkedjek, nem szórakozásból hívott magával, megvan rá az oka. Tegnap ugyanis találkozott Kulcsárnéval az Aldiban, aki régen a napközis tanárom volt, biztosan emlékszem rá. Persze hogy emlékszem, mindig azon röhögtünk a többiekkel, hogy azért veri kulcscsomóval a fejünket, mert meg akar felelni a nevének.

Szóval Kulcsárné azt mesélte, folytatja anyám, hogy Ilonkához odaköltözött valami rokon kislány egy pár hetes csecsemővel, és Ilonka teljesen ki van idegileg, nem való már neki a gyereksírás, maholnap hatvan lesz ugyanis. Persze Kulcsárné már hetvenöt, és anyám szerint nyilvánvalóan demenciás(!), mert alig jegyzett meg valamit, csak arra emlékszik, hogy valami botrány miatt jött el a rokonlány otthonról.

Anyám meglazítja a kendőt az álla alatt, de eszében sincs levenni. Csak azt nem értem, hogy tegnap hogy ment el ekkora lenövéssel az Aldiba, de nem teszek megjegyzést, nem vagyok én bátor.

A fodrásznál tömeg van, Ilonka éppen az egyik vendég haját mossa, szól anyámnak, hogy foglaljon helyet még nyugodtan, mert egy kicsit várnia kell. Anyám leül, int, hogy üljek le mellé, aztán a fejét oldalra billentve odasúgja, amikor melléhuppanok, hogy kicsit korábban jöttünk, de kell idő a beszélgetésre.

– Ilonkám, fáradtnak tűnsz. Csak nem vagy beteg? – teszi fel a kérdést. A kérdést, amire nyilvánvalóan tudja a választ, de alig várja, hogy Ilonka mesélni kezdjen. És Ilonkából ömleni kezd a panasz.

– Egy percet sem aludtam, egész éjjel sírt a gyerek.

– Milyen gyerek? – kérdezi anyám ártatlan arccal, meglepetést színlelve.

Uramisten, mindig meglepődöm, hogy az én anyám mekkora színésznő.

De Ilonka nem látja a színjátékot, Ilonka nyilván alig várja, hogy valakinek újra elmesélhesse a történteket. Mert semmi kétség, naponta többször is elmondja.

– Hát, képzeld el, Klárikám, a legkedvesebb unokatestvéremnek, Magdinak a lánya költözött hozzám egy kéthetes csecsemővel. Tudod, meséltem neked már sokat róla. Falun laknak, az isten háta mögött, de ez a lány olyan okos, annyira jól tanult, hogy a tanítója szerint bármelyik pesti elitgimnázium örült volna neki. – Ilonka legyint, és folytatja. – Lehetett volna belőle akármi. Anyám bólogat, közben a könyökével kicsit meglök, hogy figyeljek, mert nyilván most jön majd a csavar.  

Ilonka folytatja:

– Végül a gimnázium nem jött össze, mert nyolcadikos korában az egyik szomszéd fiú elkezdett hevesen udvarolni. Az anyja mondta a lányának, hogy a heves szerelemből lehetnek gondok, de egyebet nem mondott (itt Ilonka megcsóválja a fejét és elhúzza a száját), mert úgy gondolta, hogy az ő lánya okos, talán okosabb is, mint ő, tudnia kell jól, hogy mire gondol egy anya ilyenkor.

Anyám is a fejét csóválja, és egyetért Ilonkával abban, hogy micsoda anya az olyan, aki nem mondja el a gyerekének, hogy mire számíthat, ha netán…

– Aztán persze az történt, hogy a lány, akit Barbarának hívnak, elkezdett gömbölyödni, és a szülei csak aggódtak és aggódtak. Magdi (aki tehát Ilonka unokatestvére), többször is megkérdezte Barbarát, hogy, ugye, nem csinálják a fiújával azt?  Egy lánynak ugyanis nem szabad szexelnie az esküvője előtt, mert az mindig bajt hoz a fejére. Vagy otthagyja a fiú, amiért hagyta magát, vagy úgy jár, mint Barbara. Mert ő úgy járt, hogy addig-addig hízott, amíg a szülei elé nem álltak azzal, hogy mutassa a hasát, mert ők attól félnek, hogy terhes. Barbara kinevette őket, elmondta, hogy az iskolában tanulták, hogy születik a gyerek, és biztosak lehetnek benne, hogy neki nem lesz gyereke. Mert ő nem csinálta azt a Mátéval. Mert ők jó gyerekek, és hagyják őt békén, biztosan csak attól hízik, hogy az anyja jól főz.

Én kezdtem unni, átlagos sztorinak tűnt, tizenéves lány, tizenéves fiú, ostoba módon, felelőtlenül viselkedett, a szülők nyilván most magukat hibáztatják.

Anyám közben kávét kér tejjel, neki tetszik a sztori, nem is értem, miért. Megkapja a kávéját, majd feláll, és odamegy Ilonka mellé, aki közben már hajat vág. Ahhoz, hogy anyám jól hallja, amit mond, közelebb kellett mennie.

– Képzeld, Klárikám, még engem is felhívott az unokatestvérem, hogy mit csináljon, mert ez a lány még csak tizennégy éves, és hízik, egyre csak hízik. Én azt mondtam neki, hogy mindenképpen vigye el a körzetihez, mert az is lehet, hogy valami hormonális baja van, hallottam én már ilyesmit, az a pajzsmirigy sok mindenre képes.

Anyám int a szemével, hogy jöjjek közelebb, de én innen is prímán hallom Ilonka minden szavát, úgyhogy megnyugtató pillantással jelzem, hogy figyelek.

Ilonka beleborzol a vendége hajába, ellenőrzi a hajvágás minőségét, majd újra anyámhoz fordul. Az olló megáll a kezében, de a vendég egy cseppet sem türelmetlen, ő is hallgatja a sztorit. Meg is ismerem a nőt, két házzal lejjebb lakik, mint anyám, tizenéves ikrei vannak, nem is árt, ha figyel.

– Eltelt egy hónap – mondja tovább Ilonka – és Barbara továbbra sem volt hajlandó elmenni az orvoshoz, pedig egyre kövérebbnek látszott. Hogy ne vegye szájára a falu, sötét, bő ruhákat hordott. Az egyik napon, talán már majdnem az utolsó, vakáció előtti napon, ahogy Barbara kijött az iskolából, megszédült. A kapunak dőlt. Aztán ijedten vette észre, hogy valami vízféle ömlik ki belőle, pedig nem is kellett pisilnie. Annyira megijedt, hogy nem törődve a falu nyelvével, ész nélkül futott hazáig. Messze volt, sokat kellett futnia. Mikor hazaért, már az udvarról kiabált az édesanyjának, mert görcsölt a hasa, és úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Magdi, ahogy kijött a házból, és meglátta az udvaron síró lányát, azonnal tudta, hogy mi van. Megfogta Barbara kezét, és húzta magával az orvosi rendelő felé. Az is messze volt, újabb gyaloglás, a lány már gyenge volt, de az anyja haragjától félve szófogadóan sietett az orvoshoz. Az orvos szerencsére éppen ott volt, azonnal megvizsgálta, megállapította, hogy a szülés beindult, menjenek haza összepakolni, és mire összepakolnak, a mentő ott lesz, és viszi azonnal Fehérvárra, a szülészetre. Újabb gyaloglás, majd otthon Magdi azt mondta a lányának, hogy várja a mentőt a kapunál, és azonnal szálljon be, amint megérkezik, ő összepakol.

Anyám mostanra látványosan elégedetlen a sztorival. Látom rajta, hogy úgy érzi, nem érte meg ezért a gyenge történetért fodrászhoz jönni, a tőfestést ő maga is megcsinálhatta volna otthon, arról nem is beszélve, hogy még engem is ideparancsolt.  

De Ilonka folytatja, nem akarja észrevenni, hogy anyám csalódott.

– A mentő megérkezett, Magdi addigra összepakolt, és jött kifele a házból, hogy akkor indulhatnak is. Mire a mentős kérdezte, hogy jó, de hol van a nő, aki szül. Ilonka unokatestvére meglepődött, mert azt hitte, hogy a lánya már régen bent ül a mentőben. Szaladgált az udvaron, hívogatta, hogy Barbikám, minden rendben lesz, ne félj, megyek veled én is, semmi baj nincs, hol vagy az isten áldjon meg? A nagy ordibálásra jött a szomszéd – meséli tovább Ilonka, egy kis kárörvendéssel a hangjában – hogy lám-lám hova lett a gyerek. Nyilvánvalóan hallgatózott eddig, és a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Ja, és hogy az előbb csobbanást hallott, nem ejtettek bele valamit a kútba?

Ilonka ezt már emelt hangon mondta, szerintem észrevehette mégis, hogy anyám eddig unta a sztorit, na, de majd most megláthatja, hogy lesz itt izgalom, de persze anyámnak a szeme se rebben.

– Magdi a kúthoz rohant, és ahogy belenézett, azonnal meglátta a bő ruhát a víz felszínén úszni. A bő ruha alatt pedig a zokogó Barbarát. Nem volt ideje megijedni, a mentősökért kiáltott, akik azonnal a segítségére siettek.

Itt anyám megjegyezte, hogy miért, eddig a mentőben üldögéltek kényelmesen? Ilonka azt válaszolta, hogy igazad van, Klárikám, most mondd meg, szerencsétlen asszonyt odaengedték a kúthoz egyedül, mi lett volna, ha ijedtében ő is beleugrik? Mi lett volna? Istenem, rágondolni is szörnyű.

Na, de képzeljétek el, már többeknek mesélte Ilonka a történteket, mert szinte mindenki öt figyelte az üzletben egy ideje.

– A kút belülről csúszott, a lány próbált kimászni, de alig volt ereje, közben a fájások egyre sűrűsödhettek, csak a kiabálást hallották, hogy jajjistenemm, meg hogy mégsem akarok kimenni innen, meg akarok halni inkább. Magdi néni már be akart mászni Barbaráért a kútba, de a mentősök, akik végre rájöttek, hogy mekkora a baj, nem engedték. Aztán köteleket hoztak, meg Barbara lelkére beszéltek, és rávették, hogy kapaszkodjon a vödörbe, leengedik azt is, meg a köteleket is, próbálja meg hozzákötni magát a vödörhöz, ha sikerült, kiáltson, és elkezdik húzni felfelé. Barbara végül (hogy az életösztön miatt, vagy amiatt, hogy a mentősök szentül megígérték neki, hogy a fájdalma elmúlik, ha kijön végre a kútból) szót fogadott, és nagy nehezen kihúzták.

Anyámon látszott a megkönnyebbülés, rögtön rá is kérdezett, hogy a szülés reméli, problémamentes volt, és, ha jól érti, akkor Barbara most itt lakik a kisdeddel (esküszöm, így mondta, hogy kisded, talán arra akart utalni, hogy ez a fogantatás is szeplőtlen lehetett).

Ilonka bólogatott, aztán pár szóval ecsetelte még, hogy a kórházból hazament ugyan Barbara, de nem bírta a falu száját, és egy hét múlva sírva könyörgött Ilonkának, aki megsajnálta, és odavette magához.

Csörgött a vonalas telefon, Ilonka elnézést kért, és odalépett, hogy felvegye. Pillanat, mondta anyámnak, biztosan egy vendég kér időpontot, hamar lerendezem.

Aztán a telefonhívás alatt egyre sápadtabb lett, és először csak azt lehetett hallani, hogy nem hisz el valamit, aztán lerogyott egy székre, ami a készülék mellett állt üresen. Megijedtünk, anyám vízért szaladt, és azt motyogta, hogy hogy lesz így neki tőfestése, szedje már össze magát Ilonka.

Aztán Ilonka letette a telefont, és annyit mondott, hogy Barbara telefonált. Nagy boldogság érte, azt mondta. Mert megérkezett a gyerek apja, és már be is rendezkedtek a kisszobában. Ők hárman. És Ilonka ne legyen ideges, nem fognak zavarni. Mert a fiút felvették a közeli gimnáziumba. Mert ő is nagyon okos, és jó tanuló, mint ahogy Barbara is.

Anyám rám nézett, és ennyit mondott: – Ez a tőfestés meg fogja érni az árát. 

Péterfy-Novák Éva