-

A táj, amit a Káli medencéről mintáztak (vagy fordítva?), magáért beszél, nem ragoznám szanaszét, úgyis tudjátok: mesés mediterrán erdők, hegyek, völgyek, folyócskák, magányos, terméskőből készült házak úszómedencékkel, teraszokkal, kabócák, pineák és persze bor, mámor… ja, és egy köpésre van a tenger.

Ezek a kisvárosok egy-egy hegy, domb tetejére épültek. Anno nem jószántukból tették ezt a derék provanszálok, hanem egyszerű védelmi okokból, ugyanis folyton-folyvást jött az ellen. Most viszont már nem az ellen jön, hanem a vásárlók tömege. A hét egy meghatározott napján piaccá változik az összes főtér és platánnal övezett allé. Hétfőn Roussillon-ban, kedden Gordes-ban, szerdán Malaucene-ben, majd Lacoste-ban. (Vigyázat, ez egy bizonyos de Sade márki hona volt, a városka fölött befigyel a kastélya.) Aztán megvette egy Pierre Cardin nevű úr, mármint a várost, tutto completto) Bonnieux-ben, Isle-sur-la-Sorgue-ban (ezzel felsoroltam a kötelezően meglátogatandó települések jó részét) találkozhatunk ugyanazokkal az árusokkal.

Az olivás és olivakrémes Andre, a kalapos Jean, a húsárus Rodolphe, Alain, a cipős, Paul, a sajtos és társaik ugyanis vándorpiacosok. Reggel tíz perc alatt kipakolnak, kora délután ugyanennyi idő alatt mindent beraknak a – számunkra a francia bankrablós filmekből ismert – 100 éves Citroën kisteherautóikba. Na, de a kettő között! Akkor és ott, kérem, minden, ami szem-szájnak... Említett (megszámoltam, 43 féle) oliva mellett elképesztő (pestós, mandulás, diós, trüffeles, gombás, szerecsendiós, kakukkfüves, Provence-i fűszeres, nem folytatom még milyenes...) arzenálja a szalámiknak, sonkáknak, kolbászoknak, töltött malacgyomornak (!). Százféle levendulás cucc (molyirtós zacskós kiszerelés, kölni, szappan, szörp, tusfürdő, élő és száraz virág, képeslap). Tipikus francia nugátos édesség, hatalmas tömbökben. És hová lenne a világ, ha megfeledkeznénk a sajtokról? Állítólag De Gaulle-tól származik a költői kérdés, miszerint: „hogyan lehetséges egy olyan országot kormányozni, ahol 246-féle sajt létezik?” Jelentem, ebből egy hét leforgása alatt legalább 245-öt láttunk, a büdöstől a még büdösebbig, az omlóstól a keményig, persze ez nem szakmai vélemény. És csupán a kajafelhozatal. Hiszen kipakol a piacon a képeslapárus, köszörűs, papucsos, kosaras, grafikus, keramikus, textiles, ékszerész és a többi...

Hogy miért jó a Provence-i piac? Hirtelen csak öt érv jut eszembe:

1. Mert valóban mediterrán, végtelenül nyugis hely. Nincs kiabálás, „Friss, ropogós a malacfül!’ „Ezt a szalonnát nézze, drága, hogy fénylik!” Meg hasonlók... viszont meglepően csendes, visszafogott a feeling. Ami persze érhető a négyszáz fokos hőségben.

2. Mert a piacot mindenhol kávézók, éttermek tömege veszi körül, ahol a népek a reggeli kávéval gyűjtenek erőt a vásárláshoz vagy egy baguette-s szendvics és pastis (helyi, ká erős ánizspálinka) segítségével vezetnek le. Esetleg két portya között sziesztáznak.

3. Mert a szalámis, sajtos, krémes, sütis árusok (szinte) mindegyikénél lehet kóstolni. A jó magyar turisták (mondjuk, mi) kábé jóllaknak a séta alatt. Aztán persze bajban vagyunk, mert a vevőcsalogatás egyszerű módja nagyon bejön: legszívesebben mindent megvennénk. Amit a pulton hagyunk, azért hosszan és erősen vérzik a szívünk, hogy: „majd legközelebb"...

4. Mert a portéka döntő része (a kaják teljesen) a régió termékei. Elenyésző a kínai esernyők és vietnami papucsok száma. Szusiból sem erős a felhozatal.

5. Mert a Provence-i piac nem turistáknak való csapda, hanem a helyiek bevásárló placca. Marie néni és Jean bácsi itt szerzik be a napi/heti kaját, majd szénné tömött szatyrokkal és banyatankokkal ballagnak hazafelé. Mi is így tennénk, ha itt laknánk!

Hajdu László

A képek a szerző tulajdonában vannak.