-

Minden olyan jól kezdődött. Ott volt a gyerek, a szép kisfiú. Ő volt az élet értelme, de elvették. Most odafent van, és én nem tudom őt máshogy királlyá tenni.

Meg kell ölni, meg kell ölni!

De ez nem gyilkosság, Isten talán megsegít minket, és megbocsát. Bár elengednének ezek a gondolatok. Bár visszakaphatnám a fiunkat, akkor boldog lenne a férjem, akkor kielégülne, férfi lenne, büszke férfi, olyan, amilyen régen volt. De most csak az én mérhetetlen szomorúságom tükröződik vissza a szemeiből. Magamat látom benne, kettőnk vágya ugyanaz, és nem lehet teljes máshogyan az életünk.

Meg kell ölni, meg kell ölni!

Lehet, hogy elveszünk ebben, lehet, hogy semmi nem csillapítja a szomjamat, lehet, hogy a hatalom nem pótolja a fiút, lehet, hogy Isten sem bocsát meg… Lehet, lehet, ez a sok lehet, mindig csak ez, ez a szó őrjít meg. Nem, inkább nem gondolok rá. Cselekedni kell, még mielőtt késő lenne, addig, amíg a lelkiismeret nem borítja semmibe a tervemet.

Meg kell ölni, meg kell ölni!

Hősök vagyunk, és ő is hőssé válik, nem lesz többé gyáva férfi. Nem látok férfit, csak esendőt és gyengét, ha ez háború, akkor tőrrel nyerünk, titokban, sunyin, de vállalom, mert a gyerek nem a semmiért ment a halálba. Egyik kezével Isten ad, a másikkal meg elvesz. Hát mitőlünk csak elkobzott eddig, de vissza nem adott. Majd elvesszük mi magunknak, nem kell odafentről alamizsna.

Meg kell ölni, meg kell ölni!

Hatalom, arany, dicsőség, egy koronás fő ma a földre hull, vérezni fog a test a penge mentén, és a férfi újra férfi lesz, hatalmas ember, sosem volt még ennél hatalmasabb király, dicsőséges, erős, igazi. Újra úgy látom, mint régen. Olyannak, mint amilyen akkor volt, amikor még élt a kisded. Nem sírunk, egy percig se, már ő sem bizonytalan. Látom a szemében, hogy tettre kész, és szeret, engem, a fiút, Istent, aki megbocsát.

Meg kell ölni, meg kell ölni... a királyt!

Szentesi Éva

Kép: Marion Cottilard - Macbeth (StudioCanal, 2015.)