–

Szegények, akik elvégzik az iskolát, mindnek jól a fejébe verik, hogy:

A költők csupa nemes lelkű csodalények...

Ott esnek el ők a harc mezején...

És bár nincsen apjuk, sem anyjuk...

Azért lelkük lángol, karjuk erős, szívük bátor, mint egy Terminátor...

Na és persze mindig igazuk van, mint Besenyő Pista bácsinak...

Csak csúnya kortársaik ezt nem értik meg, így aztán az utókornak kell haláluk után elismerni őket.

Ebbe a mágikus egyfejűbe, aki a költő, menetrend szerint belecsap a villám, olyankor ihellik egy nagyot, amit meg kell tanulnunk memoriterbe.

A gonosz nyelvek persze rebesgetnek olyasmit, hogy egyik-másik költő-bálványnak vérbaja volt, esetleg hatalmas mája, és nem csak ihlettől fénylő szembogara.

Az ilyesmi mind aljas rágalom, olyanok találják ki, akiket lepénzelt a Világhatalom, a CIA meg az ürgebőrbe bújt kémek, és az illetők egyébként is sehonnai bitang emberek, akiket frusztrál, hogy a költők lába nyomát se csókolhatnák meg.

Vagyis a versekben csupa szép, jó, követni való emberi érzés van, melyeket csodálni és utánozni illik!!!

Ehhez képest Petőfi megfenyegeti kedvesét, hogy amennyiben halála után máshoz megy férjhez, ő visszajön a sírból, és lesz nemulass!

József Attila meg azt hirdeti, hogy mindenki rokkanjon le, dögöljön meg, vetéljen el, és közben üvöltse az ő szíve választottjának, hogy: azonnal szeress bele Attilába!

Szabó Lőrinc macsó módra teperi talajba asszonyát, akinek létezési engedélyt kell kérni a nagyszabású művésztől.

Ő, hát szóval...

Ha a bácsik nem költők volnának, azt mondanánk, hiszti és bunkóság mindez, nem is a leggusztusosabb.

Női magazin lelki segély rovat: kis húsom, forduljon szakemberhez, mert ez biza nem normális...

Ehelyett mit tanulunk?

Ó, a nagyszabású gondolatok, a szárnyaló szellem, a hatalmas szerelem!

Ó, ha mibelénk szeretne egy ilyen szadista állat, és ilyen virágosan írna rólunk aljasságokat!

De jó is lenne!

Milyen unalmasak azok a szerencsétlen, ronda nyárspolgárok, akik szeretetben, elfogadásban, megértésben akarnak élni.

Fujj!

Még szerencse, hogy ritkán sikerül nekik...

Mi van, amikor Janus Pannonius így arcoskodik: ...szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

Helóka, skacok, én vagyok a legnagyobb király, a HVCS, mindenki boruljon le előttem, és tömjént, tömjént, ezerrel!

Ha az osztály legjobb tanulója fényezné így magát, alighanem rászólnának: Lalika, zseni vagy, de ez beképzeltség, nem áll jól!

Janusnak viszont, ugye, szabad...

Azért nem bökném hasba magam, ha végre kimondanánk: költő bácsiknak olykor NINCS IGAZA, és a magatartásminta, amit felmutatnak, olykor alaphangon idegesítő.

Más kérdés, hogy remekül megírják mindezt.

Tükörben látjuk magunkat: mi is ilyenek vagyunk, amikor hisztizünk, pengetünk, emberkedünk.

És persze, ha hozzáolvassuk Janustól a dunántúli mandulafácskát, mely bolondul virágzik a télben, mintha nem tudná, hogy mindjárt lefagy, már másképp fest a dolog.

A derék Pannonius kifinomult latin nyelven ír olyan országban, ahol még a politikai elit is analfabéta.

Csak a szerzetesek értenék, de azoknak ilyen malackodások nem kellenek.

Hát hogyne vonyítana, hogyne próbálná meg felmagasztalni magát!

A menőzés mélyén ott a kétségbeesés, és ez már, valljuk meg, szimpatikusabb arcot mutat.

 

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban

A kép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum