Most akkor eper, szeder vagy szamóca? – Bogyós gyümölcsök nyomában – ízbomba piterecepttel

–

Van egy szomorú eperfánk

Kiskoromban nem értettem, hogyan teremhet az eper fán, amikor annak az a neve, hogy földi, és mindemellett ez a kis gyümölcs (mármint a faeper) pont úgy néz ki, mint a szeder, csak épp elképesztően édes, nem úgy, mint szúrós-indás társa.

Aztán a minap újra elém került egy Insta-sztoriban a kérdés, ott igyekeztek tisztázni a félreértésre okot adó megnevezéseket, és megint rájöttem, hogy milyen érdekes a nyelv: él és virul, folyamatosan alakul, így a szokásjog gyakran felülírja a tudományos szóhasználatot. De most már csak azért is bevezetlek titeket a málnásba. Na, jó, nem „úgy”…

„Feketén bólingat az eperfa lombja”

Valamiért Arany Jánosnak ez a sora soha nem volt annyira fura, hogy utánamenjek az értelmének. Vagyis: hogy az eper valóban fán terem. Kelet-Magyarországon ez így tudvalevő, mióta világ a világ, olyan sok út melletti fa roskadozott a fehértől a sötét liláskékig terjedő színekben pompázó bogyóktól. Ugyanakkor hulló termése és erős festékanyaga miatt ma már nem annyira népszerű városi környezetben, de ahol meghagyták őket teljes pompájukban, termése madaraknak és járókelőknek egyaránt kedvelt nyalánksága.

Az eperfának (Morus) kétféle előfordulása ismert hazánkban: az egyik a fehér eperfa (Morus alba), amely Kínából származik, a másik a fekete eperfa (Morus nigra), amely feltehetően Közép-Ázsiából érkezett. További bonyolító tényező, hogy a fehér eperfának érett állapotban lehet mindenféle színű a termése a sárgásfehértől kezdve a rózsaszínesen át egészen a nagyon sötétkékig. Ez utóbbi miatt gyakran összekeverik a fekete eperfával, amelynek termése jóval kisebb, és levelei is más alakúak fehér testvéréhez képest. Gyümölcse ugyanúgy fogyasztható, így nem nyúlhatunk mellé, viszont savanyúbb, ezért talán csalódást okozhat. Míg fehér eperfát országszerte találunk, addig feketét csak nagyon kevés helyen.

Magyarországi meghonosítása a selyemgyártás fellendítése miatt volt fontos, ugyanis zsenge levelei táplálékul szolgálnak a kis hernyóknak.

Árnyékot adó, formás lombjában bújnak meg a fehér és sötétkék szemek, melyek folyton érnek, és tökéletesen érett állapotukban kocsányukkal együtt lehullanak. A fehér eperfa egy–két centis, lédús, húsos termése rendkívül édes, ezért nagyobb kupacban könnyen erjedésnek indul, így a leszedés után rövid időn belül érdemes elfogyasztani vagy hűtőbe tenni. A felhasználás során óvatosan kell bánni a sötétebb gyümölcsökkel, mert azonnal megfestik nemcsak az ember kezét és nyelvét, de a ruháját is, és elég makacs foltot hagynak. 

„Szederinda rinda”

A Dunántúlon gyakori sötét, már-már fekete színének és szerkezetének köszönhetően, inkább szederfának hívják a képződményt, termését pedig szedernek. Azonban a szeder (Rubus) valójában a rózsafélék családjába tartozik, és nem fa alakban teljesedik ki, hanem egy két–három méter magasra növő kúszónövényről van szó, amely szúrós indákkal kapaszkodik egyre följebb. A külvilág támadásai ellen tüskékkel védekezik (mint a rózsák általában), húsos termése a kúpos vacokon jellegzetes formát alkot. Frissen fogyasztva igazi nyári csemege, kissé savanykás ízével remek frissítő.

Kacagó piros, szív alakú, zamatos, és van egy kicsi zöld csokornyakkendője – mi az?

Sokan (tévesen) a méretben gondolják a különbséget, és a nagyobb szemeket epernek, a kisebbeket szamócának nevezik. Egy másik (szintén helytelen) besorolás szerint az eper otthon, a konyhakertben termesztett verzió, míg a szamóca a vadon termő gyümölcs. Ha már van faeper, logikus, hogy legyen földieper is! De „hivatalosan” minden ilyesmi szamóca (Fragaria), és a szederhez hasonlóan ez is a rózsafélék családjába tartozik. Nemesítésnek köszönhető a mai otthon termesztett fajtája. Földhöz nagyon közel, kisméretű, lágyszárú bokron terem, ezért, ha elfelejtjük megmosni a frissen szedett darabokat, még a homokot is érezhetjük a fogunk alatt mézédes zamata mellett. Ennél jobban nem is kell bemutatni, tudjátok, miről beszélek, csak eddig nem így hívtátok.

Persze nem kell megfogadni a kertészeti igényességű szakzsargont, az a lényeg, hogy egymás között mindig értsük, miről beszélünk. Egy biztos: szörp, lekvár és bor vagy pálinka bármelyikből készíthető. Ja, meg sütemény is. Ha van kedvetek beizzítani a sütőt ilyen elképesztő melegben, megmutatom az egyik legfinomabb pitereceptemet. Ez épp epres szamócás-rebarbarás, a szezon legvégét még hátha elcsípitek. És bár még nem próbáltam, de biztos vagyok benne, hogy akár (fa)eper vagy szedertöltelékkel is nagyon finom.

Az „isteni” pite receptje:

A tésztához 200 gramm lisztet, egy fél csomag sütőport, egy csomag vaníliás cukrot és 30 gramm barna cukrot összekeverünk, hozzáreszeljük egy kezeletlen citrom héját, és összemorzsoljuk 125 gramm hideg vajjal. Ha elég morzsalékos, jöhet bele egy tojássárgája és egy evőkanál tejföl. Gyúrjuk össze, amíg egynemű nem lesz, és felezzük el a tésztát. A két gombócot hűtőben pihentetjük fél órán át.

A töltelékhez összerotyogtatunk kábé 200 gramm tisztított, negyedelt szamócát és 200 gramm tisztított, apróra vágott rebarbarát egy kis cukorral (a szamóca édességétől függően) és egy evőkanál keményítővel. Forraljuk össze, hogy egy lekvárszerű szószt kapjunk.

A sütőformát kivajazzuk és megszórjuk liszttel. Az egyik gombóccal kell kibélelni a forma alját úgy, hogy a széleire is jusson, erre jöhet a töltelék. A másik adag tésztát nyújtsuk fél centisre, ez lesz a teteje. A megmaradt tojásfehérjével megkenhetjük a tetejét, de anélkül is csodás lesz. 180 fokra előmelegített sütőben 30–35 perc alatt süssük szép barnára. Majd győzzük kivárni, amíg kihűl a pite meg a lakás.

Deli Csenge

Források: ITT és ITT

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van