–

Gyerekkoromban csúsztam rá Tor Åge Bringsværd norvég mesekönyvíró történeteire. Locspocs is nagy kedvenc volt, de a Mese utca 13.-at sem bírtam soha megunni, annyira nem, hogy amikor, immár anyaként, rábukkantam egy kopottabb példányra a családi nyaralás során a kővágóörsi könyvtár egyik sötét szegletében, rögvest kikölcsönöztem, hogy esténként abból szóljon a lefekvés előtti mese.

A történet egy tüneményes házikóról szól, ami felett sajnálatos módon eljárt az idő. A régen még békés kertvárost, ahol lakott, átalakítják, megfelelve a modern élet kihívásainak. A két szomszédos barátját, a Mese utca 11.-et és 15.-öt a földdel teszik egyenlővé, a helyükre hatalmas, pénznyelő bank és egy közért költözik. Az egész környék átalakul, csak a Mese utca 13 lakói tartanak ki egy darabig. Végül ők is cserbenhagyják, hogy aztán egyedül nézzen szembe a mindenre elszánt buldózerekkel.

Pedig bizony érthetetlen, miért nem képesek az emberek megbecsülni a meredek cseréptetős, kedves házat, a maga klasszikus értékrendjével. A helyet, ahová örömmel lehet hazamenni, a házat, ahol tényleg otthon érezheted magad. Mint mondtam, gyerekkorom egyik kedvenc könyve lett ez, szinte minden oldalát kívülről fújom.

„Volt egyszer egy ház, úgy hívták, hogy Mese utca 13. A Mese utca 13.-nak magas ablakai voltak, két erkélye és egy réz szélkakasa. A kertben almafák, körtefák, szilvafák, málnabokrok, csipkebokrok, galagonyabokrok voltak, de rebarbara nem nőtt.” – kezdődik a történet most is, ahogy kezdődött nekem minden egyes este szűk négy évtizeddel ezelőtt. Szinte magam előtt láttam a meghitt otthont a fáival, meg a bokraival, csak az nem fért a fejembe, hogy kicsoda, micsoda az a rebarbara. A dolog azért is felettébb izgatott, mert én magam is majdnem Barbara lettem, legalábbis, ha a szüleimen múlik, de aztán szerencsére beleállt a vitába a nagymamám, aki kerek perec kijelentette, hogy márpedig az ő elsőszülött unokája nem lehet más, csak Borbála.

A homályos rebarbara kérdését ez azonban nem oldotta meg még jó sokáig. Egészen felnőtt koromig kellett aztán várni, hogy a tavaszi, ezerszínű, bódító illatú piacokon felfedezzem azt a növényt, ami mintha nem lenne se zöldség, se gyümölcs, de még a virágvázában is furcsán festene. Mégis ellenállhatatlan teltpiros és élénkzöld színeivel. Amióta egyszer megkóstoltam, azóta minden évben vadászom, felhasználási lehetőségei egészen sokarcúak. Hol savanykás szószt rittyentek belőle a kacsamell köré, hol lekvárt főzök belőle, de a legnagyobb kedvencem akkor is (a britmániámból adódóan) a rebarbarás morzsa sütemény. Temérdek gyümölcsöt el lehet hozzá használni – ergo nem árt, sőt! Csodálatosan néz ki, ahogy a vöröslő gyümölcsláva előtör a morzsakéreg repedésein át, bónusz fícsörként pedig pofonegyszerű az elkészítése is.

Nyolc főre vettem egy bő kiló rebarbarát és fél kiló epret. A rebarbarának pár gyors mozdulattal alulról kiindulva lehúztam a héját, majd kétcentis hasábokra vagdostam. Az epret kicsumáztam, mellé dobtam, majd leszórtam egy fél bögre barna cukorral, egy kis vaníliával, és két evőkanál vajjal 5–8 percig főztem. Ekkor belekevertem két evőkanál kukoricakeményítőt, majd elzártam alatta a gázt. A gyümölcsös ragut egy nagy tepsibe terítettem. A tésztakéreghez összemorzsoltam másfél bögre lisztet, egy zacskó sütőport, két evőkanál cukrot, csipet sót és 200 gramm puha vajat. Az így készült morzsát rászórtam a vöröslő, illatos rebarbaramasszára. Nem baj, ha nem fedi be teljesen, hagyj nyugodtan kisebb réseket, hogy ott előtörhessen a gyümölcsláva sütés közben.

Végül az egészet bedugtam a 180 fokra előmelegített sütőbe, ahol 45 perc alatt mesés illatokat árasztva kész is lett.

Ha szereted magad, és miért ne szeretnéd, akkor súgok még egy titkot, amivel érdemes magadat kényeztetni: a meleg morzsás sütihez jéghideg vaníliafagylalt dukál, ha pedig már kihűlt, akkor csak puccants mellé egy kis keményre vert tejszínhabot, nem fogod megbánni.

És csak mert tudom, hogy nagyon fúrta az oldaladat, elárulom, hogy a kedves kis házikót aztán a barátai, a madarak menekítik ki szorult helyzetéből, és elrepítik egészen az erdőig, ahol már várja őt a hófehér paripa, hogy a falának dörgölhesse a homlokát.

Ha igazán hiszel benne, és időről időre megszeretgeted magad egy kis rebarbarás morzsával, hidd el, nemcsak a mesében lesz happy end, hanem a gyomrod tájékán is.

 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN