„– Az internet előtt is volt sztalkolás, babám, tudod te, hányszor mentem el ugyanazon az útvonalon, hogy végre szembe jöjjön a pasi, és ha csak egy pillanatra is, de megálljon, és szót váltsunk?!

– Miért nem hívtad fel? – kérdem én.

– Drága volt a telefon. És különben sem hívogatok csak úgy pasikat, úgy kellett tűnnie, hogy véletlenül futottunk össze.” 

Kíváncsi lennék, hány embernek ismerősek ezek az ismerkedési rituálék.

Én olyan ötéves lehettem, amikor az óvodában megkértem apámat, miközben a cipőmet kötötte, hogy nézze meg, figyel-e engem a fiú, aki tetszik. De ne túl egyértelműen – mondtam. Természetesen tök levágós volt, azóta se használom apámat szárnysegédemül.

Általánosban a folyosó volt a promenád, kamaszként már a közösségi felületek és a szórakozóhelyek. Folyamatosan egymás profilját bújtuk. Hogy emberekkel egymásba fussunk, azt ma már megoldja az algoritmus. És persze mi magunk is kutakodhatunk.

Igazán kényelmes az életünk, a közösségi felületek és randialkalmazások tálcán kínálják nekünk a lehetőségeket. Másfelől éppen ez a megváltozott élethelyzet, a túlkínálat, a digitalizáció rengeteg kommunikációs zavart és új viselkedési mintát is hozott magával, amit nehéz értelmezni.

A másik életébe való belenézés még nem sztalkolás, csak puszta kíváncsiskodás – pontosít Tóth Olga szociológus. – A sztalkolás kifejezést a kutatók főképp az internetes zaklatásra értik, ám a köznyelvben ilyen és ehhez hasonló ártatlan leselkedésre is használják.

Persze semmilyen szabály nem tiltja, hogy ne terjesszük ki erre is. Na de, nézzük, miféle új jövevényszavaink vannak, amelyek görbe tükröt tartanak elénk!

Szintén a leselkedés egyik szinonimája

a lurk/lurker kifejezés, azaz, amikor egy személy elolvassa az összes posztot, az alájuk érkező kommenteket, végignézi a képeket egy csoportban, de soha egyikhez sem szól hozzá. Mégis: mindvégig aktívan figyel.

A passzív leselkedők mellett vannak exhibicionista játszmázások is, mint a floodolás (flood = árvíz), amikor valaki magára szeretné felhívni a figyelmet, ezért egymás után rengeteget posztol. A téma lehet bármi: időjárás, közélet, gyerekek, a lényeg az azonnali reagálás.

Ha valaki túl mély és intim információt oszt meg magáról, akkor azt oversharingnek hívják. Külön szava van annak a jelenségnek, amikor egy szülő a gyermekéről túl intim és személyes dolgokat posztol ki az internetre, ezt hívjuk oversharentingnek (az overshare és a parenting, azaz gyereknevelés szó összevonása).

Na de miért vagyunk ennyire kíváncsiak mások életére?

Mióta világ a világ, az emberek szeretnek pletykálkodni, intim dolgokat megtudni másokról. Sokan szeretnék tudni, hogy volt párjuk kivel jár. Hogy az új seprű jobban seper-e. Így van ezzel B. barátnőm is, aki a mai napig az összes volt paliját számontartja, és bármikor kész felmelegíteni egy régi kapcsolatot online. „Mindben a mai napig szeretek valamit” – jelenti ki határozottan. Hát nem egyszerűbb így az élet? 

 

„Ez hosszú távon nem biztos, hogy segíti az intim kapcsolatok kialakítását – világít rá a szociológus. – Ez a kíváncsiság mindig megvolt az emberekben, ugyanakkor személyiségfüggő is: változó, ki mennyire kíváncsiskodó. Ezt nyilván azzal csináljuk, aki elhagyott minket: szeretnénk tudni, hogy mi van vele, szeretnénk néha picit sajnálni magunkat. Mindenkié közül a volt szerelmünk élete a legizgatóbb számunkra, pláne, ha egy be nem teljesült kapcsolatról van szó.

Szeretnénk tudni, hogy az új nő szebb-e, boldogabb-e vele a másik. Összemérjük magunkat vele. Miért utazott el a Fülöp-szigetekre, amikor engem a Balatonra sem akart elvinni? A másik utáni leselkedés újra és újra feltépi ezeket a sebeket.

Egy szakítás mégis akkor zárul le, amikor valakinek már nem jut eszébe, hogy ránézzen a volt párjára a közösségi médiában. Éppen ezért ma már a szakítás is, a túllépés is sokkal nehezebben megy. Nagyon csábító, hogy ott van, és bármikor beleshetünk az életébe. De a leskelődés nemcsak a párokra jellemző, hanem a szülőkre is, akik már felnőtt gyerekeik közösségi aktivitását figyelik megszállottan. Ez szintúgy aggasztó jelenség.”

A digitalizáció megnehezíti a dolgunkat, elszakítani egy köteléket nehezebb ma: felhasználói fiókok révén, közösségi felületeken kötődünk egymáshoz. Ha az egyiken megszakítjuk is a kapcsolatot, a másikon belebotlunk. Na és a kényelem is nagy úr.

Mit jelent valójában a sztalkolás?

A sztalkolás az ártatlan leselkedésnél valójában jóval szélsőségesebb viselkedést jelöl a szakirodalomban: online becserkészést, amelynek során a másik fél folyamatosan információt gyűjt rólad, hol laksz, milyen szokásaid vannak, majd ezeket az információkat felhasználja.

A sztalker nem tiszteli a határaidat, nem fogadja el a visszautasítást. Például, ha a Tinderen balra húzol valakit, majd ő megkeres Facebookon, és rád ír – az már zaklatás.

Ezek a határsértések napi szinten megtörténnek az online térben.

Európában 2015-ben a párkapcsolati sztalkingot vizsgálták a tagállamokra kiterjedő kutatásban. A kutatás eredményei szerint a felnőtt nők 18 százaléka élt át ilyen fajta zaklatást felnőttkorában: majdnem minden ötödik nő. Jellemzően korábbi partner volt az elkövető, de megesett, hogy az expartner új barátnője zaklatta. A leggyakoribbak a fenyegető, illetve kellemetlen üzenetek, telefonhívások. A felmérések alapján szinte senki sem kért hivatalos segítséget ebben a helyzetben, a zaklatás pedig végül leállt.

Vannak azonban jó kezdeményezések, amelyek már erre a jelenségre reflektálnak. Ilyen például a Bumble nevű randiapp, amit sokan csak „feminista” randialkalmazásként emlegetnek. Ezen ugyanis az a szabály, hogy a nők teszik meg az első lépést. Ha pedig egy potenciális randipartner nem reagál egy napon belül a kezdeményezésre, akkor az alkalmazás automatikusan törli a beszélgetést.

Az eszköz befolyásolja a tartalom jelentését

„Ha annak idején egy férfi levélben azt írogatta neked: »Gyere vissza hozzám!«, még romantikusnak is tűnhetett. Ha interneten bombáznak ezzel, akkor az már ijesztőbben hangozhat. Persze mindkettő zaklatásnak számít egy határon túl”

– mondja Tóth Olga.

A mai technológia intenzívebbé teszi a kommunikációt – vonjuk le együtt a következtetést.

A levélírásnak van egy lelki rituáléja. Kézbe veszel egy tollat, előveszel egy papírt, elmész a postára, beleteszel a folyamatba egy csomó energiát. Ugyanez nem mondható el a közösségi médiáról, a csetelésről. A beszélgetés teljesen arctalan, hiányzik a testbeszéd, a felelősségtudat (hogy mit írunk le, hogy beszélünk a másikkal) is kisebb, és rettentően könnyen elszabadulnak az indulatok.

 „A levélben tárgyiasuló üzenetet könnyebb magamtól eltávolítani. Ránézek, összegyűröm a papírt, kidobom a szemétbe, s azt mondom: menjen a fenébe! És ezzel a kommunikáció véget is ért. A telefonomon viszont ott van az e-mail, az sms, a csetablak, nem tehetem meg ugyanezt az üzenetekkel, mint a levéllel. Azzal muszáj kezdenem valamit – magyarázza a szakértő. – Belemászunk egymás életébe, akár akarunk, akár nem. Azonnal kell reagálni, határokat húzni a digitalizáció ismeretlen terepén.”

Mintha csak új nyelvet tanulnánk, vagy idegen kultúrával ismerkednénk. Amiben nincs metakommunikáció, helyette emojik vannak. És persze figyelembe kell venni a szavak és gesztusok mögött mindenki egyéni érzékenységét is. Ezt a szakember a következő példákkal szemlélteti: 

„Ha szakítottam valakivel, majd megkeres, és ír nekem egy levelet, amiben egyszer lekurváz, kiadja a feszültséget – nem esik jól ugyan és nem oké, de –, nem zaklatás. Ellenben, ha naponta ír egy ilyen levelet, az már nagyon nincs rendben. Napi tizenhat levélnél mindenkinél kiakad a mérce.”

A nem az nemet jelent. Amikor valaki nem tudja a nemet elfogadni, hanem a virtuális térben kerülőutakon próbál bejutni az életedbe, az nem romantikus. Az sztalkolás.

„Arról is lehet szó, hogy nem fogadja el a szabályokat, vagy nem világosak ezek a határok számára. Valaki a közösségi médiában kedves valakivel, mert alapvetően kedves ember – a másik ezt közeledésnek értelmezi. Hatalmas félreértések lehetnek ebből. A személyes találkozásokkor a metakommunikációval könnyebben tudjuk a másik értésére adni, hogy »kedves mondatot mondtam neked, de ez nem jelenti azt, hogy tetszel«. A közösségi médiában nagyon könnyen félre lehet a szavakat értelmezni.”

A határok kijelölésében ráadásul rosszul teljesítünk

A szakember állítja, nem tanultunk meg jól határokat húzni. Nagyon ritka, amikor valakinek e téren jók a kommunikációs képességei. 

„Arra tanít minket a társadalom, hogy alakoskodjunk: ne mondjuk ki nyíltan, hogy mit akarunk. A nőket sztereotip módon arra okítják, hogy mosolyogjanak, és fogadjanak el mindent udvariasan, amit rájuk akarnak sózni. A férfiakat meg arra tréningezik, hogy legyenek határozottak, és érvényesítsék az akaratukat.

Nagyon kevés helyen tanítják azt, hogy miként közöld bántás nélkül, egyértelműen, mit szeretnél. Nagyon ránk férne, hogy megtanuljunk kiállni magunkért, azt, hogy miként fejezzük ki az érzéseinket, vagy akár olyan egyszerű dolgokat is, hogyan kell megköszönni valamit. A kommunikáció tanulható és fejleszthető készség.”

Erre az önmagát nehezen kifejezni tudó társadalomra szakadt rá a közösségi média, ahol próbáljuk magunkat képekkel, posztokkal, szöveggel megértetni. A szociológus szerint a probléma abban is rejlik, hogy nem is tudjuk kitapogatni, hogy hol vannak ma a határok, mindannyiunknak útmutatásra lenne szükségünk.

„Harminc éve is előfordult, hogy valaki lefotózta a párját egy analóg fényképezőgéppel, majd előhívatta a képeket – sőt még talán a barátainak is megmutatta ezeket. De ma nem ez megy. Ma felteszed a világhálóra, és megosztod a csetcsoportban a fotókat, így olyanok is látják, akiknek egyáltalán nem kellene.

Technikai értelemben a fiatalok többet tudnak, mint az idősebb generáció, ugyanakkor praktikus útmutatásra van szükségük, hogyan védjék meg a határaikat, például, hogy ne küldözgessenek magukról meztelen, kompromittáló képeket. Az elemi önvédelem része az is, hogy megtanítjuk nekik, hogy ne írd be, hogy hol laksz, milyen útvonalon mégy haza.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mit tehetünk?

A legfontosabb, hogy meg kell tanulnunk csak olyan mértékben reprezentálni magunkat a közösségi médiában, amennyire a jelenlét nekünk elviselhető, kényelmes. Kezdjük el tudatosabban használni az eszközeinket. Ne hagyjuk, hogy bemásszanak az életünkbe. Érdemes meghatározni, milyen céllal használjuk a különböző felületeket, és ennek alapján meghúzni a határokat, és beállítani a profilban, hogy ki érhet el bennünket.

Legyen magától értetődő és természetes, hogy védjük egymás identitását. Kérjünk engedélyt a másiktól, ha szeretnénk megosztani róla egy fotót, vagy olyan közös képet, amelyen ő is szerepel. Ha vendégségben vagyunk, kérjünk engedélyt a házigazdától a fotózásra, és kérdezzük meg, feltehetjük-e a közösségi oldalunkra.

Az online létezés szabályait, amelyeket megtanítunk a gyerekeinknek, mi is alkalmazzuk, mert bárki válhat óvatlanul zaklatás áldozatává, nem csak a fiatalok.

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/sam thomas