„Nem akarok beleszólni, nem az én gyerekem, de na…” – így lehet vicces videókkal érzékenyíteni

–

A város három különböző pontjáról érkeztek, különböző közlekedési eszközökön. Orsi erdélyi származású fizikus és örökbefogadó anya, Eszter filmes gyártásvezető, még a kisfia születése előtt elkezdett a vegánságáról és a környezettudatosságról vlogolni, Judit pedig több szakmát kipróbált, mielőtt 23 évesen anya lett, most a kisfia mellett újrafelhasznált holmikat hímez, és szintén vegán. Barátságuk az online térben indult, még mindig egy kezükön meg tudják számolni, hányszor találkoztak hármasban személyesen, mégis – nincs rá jobb szavam, sajnálom – olyan kémia van közöttük, hogy az valami elképesztő. Ez működteti azt az oldalt, aminek alig egy hét leforgása alatt lett 21 ezer követője. Meg az, hogy viccesen és őszintén mutatnak rá egy nagyon komoly problémára: hogy állandóan bele akarunk szólni mások életébe, mert „mi jobban tudjuk” – pedig nem kellene (és amúgy nem is tudjuk jobban). Mindezt olyan valóságosan képviselik, hogy egyik pillanatban nagyon kemény mondatokat mondanak ki, a következő pillanatban pedig úgy szólnak be egymásnak, mintha épp az egyik videó forogna.

Tóth Flóra/WMN: Honnan jött az ötlet, hogy ilyen rövid videókban mutatjátok meg azt, amit minden szülő megtapasztal időnként, hogy a „nem akarok beleszólni” szófordulat után… beleszólnak?

Fancsikai Eszter: Nem az oldalt találtuk ki először, hanem a kommunikációs formát – mindhárman ezt csináltuk a saját oldalainkon, Juditnak a feedje is tele van ezzel, mi Orsival storyban osztottunk meg ilyen videókat. Judittal nagyjából két hete követtük egymást, amikor ugyanazon a napon kitettünk egy-egy ilyen videót. Ebből lehetett volna az is, hogy „te ne csináld, mert én csinálom”, de nem ez lett, hanem elkezdünk egymásnak írogatni, és abszolút támogattuk egymást ebben. Ez szerintem nagyon megható. Nem lett belőle bandaháború. [röhögés]

F. E.: Az Orsi szintén „elmeháborodott”, de ő visszafogta magát egy ideig, aztán ő is elkezdte a viccesen megmondós Insta-storykat ontani. Aztán megkérdezte a közösségét, hogy érdekelné-e őket egy külön oldal ilyen videókkal. Közben én már tudtam, mire megy ki a játék, ültem otthon, és vártam az üzenetet, pittyeg a telefon – Orsi: „figyu, Eszter, lenne kedved?” Igen!

Bányainé Nagy Judit: Orsi nekem is küldött egy hangüzenetet, de én rögtön válaszoltam az Insta-storyra, hogy ha esetleg lehet, akkor csatlakoznék. Erre jött a válasz, hogy „figyelj, babám, hallgasd már meg a hangüzenetet”, amiben persze pont azt kérdezte, hogy mi lenne, ha…

És ez lett belőle. Amikor elindult az oldaluk, mindössze hat videó volt betárazva, azóta is folyamatosan készítik őket, miközben reagálnak a végtelen mennyiségű üzenetre, a megkeresésekre. Sok dologban kifejezetten tudatosak, de erre a sikercunamira nem voltak felkészülve.

T. F./WMN: Rögtön az elején felmerült, hogy az Instán, ahol az oldalatok is van, nem szokás sem egymást támogatni, sem ilyen ironikusan kommunikálni az anyaságról. Vagy ti nem ezt tapasztaltátok?

T. O.: Bárki felmegy az Instagramra, egy rózsaszín burokban találja magát, ami nem reális.

A friss anyuka az Instagramról megtudhatja, hogy ő az égvilágon mindent rosszul csinál, attól kezdve, hogy rosszul néz ki, kialvatlan, nem figyel eléggé a férjére, nem főz és süt elég főételt és süteményt, nem tölt elég időt a barátaival, de a gyerekével sem foglalkozik eleget. Ha egy anyuka felmegy az Instagramra, akkor rájön, hogy a lehető legrosszabb anyuka a világon.

Nyilván vannak őszinte anyukák, azt gondolom, hogy olyan két százalék, szerintem mi mindet követjük és tiszteljük a munkásságukat. De olyat nem tudok még egyet, mint az Eszter, aki a YouTube-csatornáján a szülés utáni depresszió kellős közepén csinál egy videót, kisírt szemekkel, abban az idegállapotban. Még örökbefogadó anyukaként is át tudtam érezni, hogy ő épp miben van. Es ez zseniális, amit Eszter csinál. 

F. E.: Nem fogok sírni. [könnyeivel küszködve]

B. N. J.: Én már egy ideje a nyulamra gondolok, hogy ne érzékenyüljek el. Szerintem egyébként azt kellene megmutatni nagyon sok Insta-anyukának, hogy kurva nagy felelősség van a kezükben. Mi most érezzük ennek a felelősségnek a súlyát, ezért nagyon fontos, hogy hitelesek maradjunk.

B. N. J.: Ne az legyen a köztudatban, hogy ezt csak úgy lehet jól csinálni, ahogy az Instán látjuk. Szóval

azt üzenem minden anyukának, hogy ha azt érzi, hogy szaranya, akkor nézze meg a videóinkat. És tudatosítsa magában, hogy ez az érzés tökre normális.

F. E.: Azért is nehéz ez, mert én nem elvenni akarom senkinek a kedvét a gyerekvállalástól, de várandósan végig a rózsaszín ködben vártam, hogy végre olyan legyen az életem, mint az övék, aztán anyukaként gyorsan rájövök, hogy mennyivel bénább vagyok náluk, mennyivel rosszabbul szervezem az életem, és még mennyivel érzékenyebb is vagyok.  

Szörnyű érzés, amikor fizikailag és lelkileg is megtépázva ott állsz a szülés után valamennyivel, felmész az Instagramra, és pofán ver, hogy úristen, én azt hittem, hogy most ebben a rózsaszín felhőben leszek. És most hol vagyok ahhoz képest. Sehol.

B. N. J.: És elkezded emészteni magad, hogy te miért nem vagy boldog, hát ők is azok.

F. E.: És közben a valódi anyukák nagy része az első időszakban nagyon magányos.

T. O.: És mi marad a magányban? Marad az online tér, amikor a gyerek alszik fél órát. És nem az a baj, hogy valakinek jó, ne értsétek félre. Hanem hogyha van egy „pici” nehézség, az nem kerül, mert az nem Insta-kompatibilis.

T. F./WMN: Szerintetek a ti, ezek szerint kifejezetten nem Insta-kompatibilis oldalatok mitől találta meg mégis a célközönségét ilyen villámgyorsan?

T. O.: Szerintem mindenkiben él egy „Zsorcika anyukája” [Orsi beszólogatós alteregója], mindannyian ítélkezünk,

ez az oldal nem arról szól, hogy mi szentek vagyunk és megtanítjuk az embereket arra, hogy ejnyebejnye, nem szabad ítélkezni, abszolút mindannyian ítélkezünk, de nem mindegy, hogyan.

Vannak fokozatok: az első szint az, amikor elindul benned egy gonosz gondolat, a második, amikor azt csúnyán ki is mondod. Ez előtt kell leállni. Az önismeretnek egy elég erős szintje, amikor az ember a gondolat születésénél azt elcsípi, és tudatosítja magában, hogy ez az ego volt, vagy ez egy régi sérülésem miatt született meg. És ha el tudjuk csípni még a fejünkben azt a gonosz gondolatot, és átformálni kicsit, segítségül hívva az empátiát, akkor jók vagyunk. Nemrég megkaptunk az eddigi legerősebb kommentet: „Hogyha nem tudok nevetni ezen a videón, az valószínűleg azt jelenti, velem van a baj”. Ha észreveszed egy videó kapcsán, hogy neked nem vicces, főleg, ha a többin nevettél, akkor működik számodra az a tükör, amit tartunk. Nem gondoljuk, hogy ez fogja megváltoztatni azt az embert, de hátha valamit elindít.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@nemakarokbeleszolni által megosztott bejegyzés, Okt 1., 2020, időpont: 12:35 (PDT időzóna szerint)

F. E.: Aki az egyik videónkon nevet, a másikon meg nem, az tényleg megtapasztalja mindkét oldalt, és rájön, hogy ő is csinál ilyet. Persze vannak generációs feszültségek is, az idősebbek nehezebben mondják ki, hogy az anyaság nem annyira rózsaszín.

B. N. J.: Öreganyád is túlélte.

F. E.: Tudom, meg a mezőn szült.

B. N. J.: Szerintem azért is van ez, mert eddig nagyon az élt a köztudatban, hogy el kell viselni, mert ez a nő dolga. Azért sem volt szó a nehézségekről, mert mindenki beletörődött abba, hogy ez van, ez a feladat, meg kell csinálni. Engem is leginkább az szokott érni az anyasággal kapcsolatban, hogy „jól van, hát ez ilyen, hát, majd elmúlik”. Csomószor anyukás csoportokban is olvasom, hogy támogatóan írja, hogy majd elmúlik, de ez engem egyáltalán nem nyugtat meg. Ez olyan, mintha valakinek elsírnám a bánatomat, és nem mondana rá semmit. Hiszen mindenki túlélte, és régen nem problémáztak ennyit.

F. E.: Mert túl későn szülünk. Mondjuk, te pont nem.

B. N. J.: Én túl korán.

F. E.: Bocsánat, csapongunk. Orsi majd ellátja a bajunkat az interjú után.

T. O.: Dehogyis.

F. E.: Hú, nagyon megkapjuk.

T. O.: Ha az oldal ma estétől csak OrsInsta lesz, az nem lesz véletlen. [nevetés]

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@nemakarokbeleszolni által megosztott bejegyzés, Okt 5., 2020, időpont: 6:10 (PDT időzóna szerint)

T. F./WMN: Mi volt a legdurvább beszólás, amit kaptatok? 

F. E.: Engem a „hát ez ilyen” idegesít fel a legjobban a klasszikus beszólások közül. Ja, hogy ez ilyen? Hát akkor szuper. Tudom, hogy ez ilyen, de attól még szenvedek. És azt is tudom, hogy elmúlik. De, mondjuk, a gyermekágyas időszakban megtudni azt, hogy tíz hónap múlva ez elmúlik – attól csak rosszabb lesz, nem jobb. Miközben persze engem is éltet az, hogy elmúlik a 100 éjszakai kelés. De pillanatnyilag is kell valami támasz, és nem feltétlenül a lökdösődés meg a gonoszkodás vagy a nemtörődömség. Nekem azért a „Hát ez ilyen” fáj a legjobban, mert ebben a kijelentésben benne van, hogy „Nem akarok erről beszélni, eddig is minek hoztad szóba, nem érdekel, mindenki ezt csinálja, álljál már le.” És az is benne van, amit Judit mondott, hogy

túlreagálom, hiszen nem én szültem először a világegyetemben. De az elmúlt években kezdtünk el erről beszélni, eddig tabutéma volt az anyaság nem rózsaszín része. És sokakban felmerül, hogy ha eddig nem beszéltünk róla, akkor most miért. Éppen ideje volt.

T. O.: Mi az örökbefogadással kapcsolatban kaptuk meg, hogy ha már egy gyereket megmentettünk a rendszerből, akkor miért nem többet. Az örökbefogadással kapcsolatban nagyon kevés beszólást kaptunk, de azok ütöttek. Ez olyan téma, amiről tényleg nem beszélünk. Pedig az örökbefogadó szülők szempontjából nagyon fontos a rózsaszín leplet lehúzni erről az egész sztoritól, a realitást kirakni az asztalra, és elmondani, hogy mire van szüksége egy örökbefogadó párnak ahhoz, hogy ezt jól tudja csinálni. Ez nagyon komplex téma, erről sokat kommunikálok a privát oldalamon.

F. E.: Nekem az Instagram legnagyobb AHA-élménye az Orsi highlightja volt az örökbefogadásról. Előtte tele voltam tévképzetekkel.

T. O.: Meseképek élnek az emberek fejében erről.

F. E.: Én például azt gondoltam, hogy a legnehezebb eljutni oda, hogy minden rendben legyen a papírokkal, és ne görcsöljünk rá a várakozásra. Amikor már megvan a gyerek, onnantól minden rendben lesz, csak addig kell túlélni.

T. O.: Pont ez a legnagyobb tévhit, hogy ez könnyű. Hogy valaki rögtön anya és apa lesz, amint hazamegy egy gyerekkel, és a gyerek meg rögtön a te gyereked. Ez nagyon bonyolult lelki folyamat, idő kell hozzá. Minden örökbefogadó szülő mellé  vagy mentálhigiénés szakember, vagy pszichológus kellene a nulladik perctől, hogy ez a folyamat minél könnyebben végbemehessen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@nemakarokbeleszolni által megosztott bejegyzés, Okt 13., 2020, időpont: 9:00 (PDT időzóna szerint)

T. F./WMN: Mi a célotok a @nemakarokbeleszolni oldallal?

F. E.: Már eddig is sok témát megmutattunk, megkapargattuk a felszínt, de még rengeteg ötletünk van, ez tényleg misszió. Biztos, hogy fogunk beszélni még az egyedülállók és az élettársi viszonyban élők örökbefogadásának ellehetetlenítéséről, a nem egészséges gyerekekről, eddig egyetlen együttműködés van, amire gondolkodás nélkül igent mondtunk mindhárman: a Női Egészségért Alapítvány felkért, hogy csináljunk videókat az endometriózisról. De egyébként óvatosan bánunk az együttműködésekkel, mert egyelőre azt sem tudjuk, merre van előre.

T. O.: Nem gondoltuk volna, hogy így beindul. Tegnap volt egy hete, hogy megosztottuk az első videót. Nem is koccintottunk, mert ti szoptattok.

F: E.: Nem, de fürdettünk meg altattunk, amikor kiment a videó.

T. O.: Óriási dolognak tartjuk,  hogy nekünk lehet szerepünk ebben, hogy érzékenyítsük az embereket az anyaságról való kommunikációban.

B. N. J.: Meg picit meg is vagyunk ijedve. Mert hihetetlenül nagy felelőssége van annak, hogyha tizennyolcezer ember követi, amit csinálunk.

T. O.: Huszonegyezer.

B. N. J.: Elnézést. Aludni sem volt időm, nemhogy nézegetni a számokat. [nevetés]

F. E.: A privát oldalainkon erősebbek a személyes ügyeink. Nálam ez a vegánság, a fenntarthatóság, és az, hogy terhesen, majd szüléskor és utána folyamatosan értek traumák, és azt láttam, hogy ezzel kapcsolatban nincsen őszinte kommunikáció, mindenki csak bagatellizálja, hogy „Nekem is rossz volt, de aztán jó lett”. Ööö, köszi, és akkor ezt most hova kenjem?! Úgyhogy nekem ez a misszióm a YouTube-csatornámon is, hogy segítsek olyan anyukáknak, akik ugyanebben vannak. De eddig azt tapasztaltam, hogy nagyon kevesekhez ér el, tényleg csak azokhoz, akik éppen aktuálisan szenvednek hasonló dolgoktól. Utána pedig nagyon gyorsan elfelejti az ember, megszépülnek az emlékek, és új nehézségek váltják fel a kezdeti traumákat. Ha pedig sosem történt velük ilyen, akkor meg ez az egész csak picsogás. Szóval a saját csatornámon azt tapasztaltam, hogy nem megy az érzékenyítés ezzel kapcsolatban. De aki benne van, annak nagyon sokat lehet segíteni. Rengeteg privát üzenetet kapok, hogy nemhogy a gyerekkel nincs kedvük lenni, de élni sem – ezt nem kommentelik oda, hiszen ki akar ilyet leírni nyilvánosan.

És ennek az ellenpontja ez szerintem, hogy lehet hülyülni, csak legyen ott mögötte a tartalom, és az, hogy hú, lehet, hogy én is ilyen vagyok, lehet, hogy én is mondtam már ilyet?

B. N. J.: Én a privát oldalamon is azért kezdtem ezt el, mert a hétköznapokban is olyan ember vagyok, hogy nemcsak másokat figuráz ki, de magamat is. Nagyrészt ezzel vezetem le a stresszt és a bennem lévő feszültséget. Meg sokszor sírással, mert az is jó, az is kell. Engem nagyon felbosszant az, hogy beleszólunk a másik életébe. Lehet, hogy jóindulatból, de akkor lehessen érezni, hogy ez most jóindulat. Eszter mondta egyszer, hogy

mindenkivel előfordul, hogy kéretlen tanácsot ad, de nagyon nem mindegy, hogyan.

„Hát, nem akarok beleszólni, de amúgy én ezt sokkal jobban tudom, mint te” – ezt engedjük el. Inkább legyen az, hogy „Figyelj, én azt javaslom, azt tanácsolom, én azt tapasztaltam, hogy…”

F. E.: Hogy ne legyen ott mögötte az a kicsengés, hogy én ezt jobban tudom, és te ezt elrontottad, és te erről tehetsz. Hogy ez gáz, amiben vagy, és én ezt most megoldom neked.  Egyébként a privát oldalaink között az a legnagyobb hasonlóság, hogy kendőzetlenül őszinték vagyunk, legyen szó szülésről, örökbefogadásról, nehéz pillanatokról.

B. N. J.: Igen, a vegán receptek meg a környezettudatos háztartás mellett én azt is kiteszem, ha volt egy stresszesebb napom, és vállalom, hogy esetleg csúnyán viselkedtem a kisfiammal, de bocsánatot kértem.

T. F./WMN: Van olyan téma, amit tabu?

T. O.: Nem politizálunk.

T. F./WMN: A mesekönyvdarálásról is csináltatok videót.

B. N. J.: De ebben sem a politikai oldala volt, ami megfogott bennünket.

F. E.: De, ez egy politikai kiállás volt. Én vállalom, mivel az én videóm volt. Szerintem nincs tabutéma, inkább úgy mondanám, hogy igyekszünk minden témának mindkét oldalát bemutatni, kivéve, aminek nincs két oldala. Majdnem mindennek van, de a Meseországnak például EGY oldala van, és ebben nincs kérdés.

T. O.: Alapvetően az emberi oldalt mutatjuk meg. A lelki dolgokat.

A célunk tulajdonképpen a traumafeldolgozás a humor eszközével.

T. F./WMN: Mi a legnagyobb változás, amit az anyaság hozott az életetekbe? [A kérdésem közben eleredt az eső. Ezen röhögünk. Ismét.]

B. N. J.: Miután megszületett Samu, bármennyire is rosszul éreztem magam – és szoktam rosszul érezni magam a mai napig, pedig már hét hónapos – azt érzem, hogy teljes lettem. Én minden rosszal együtt imádok anyuka lenni. Nagyon csapongtam a szakmáim között is…

T. O.: Nagyon cuki vagy, imádlak. 23 éves vagy, és csapongtál a szakmáid között. Én 38 vagyok, és volt eddig kettő szakmám. Folytasd, szeretlek.

B. N. J.: Mindegyiket szerettem valamiért, de nem éreztem azt, hogy igazán az enyém. És most, hogy én Samu anyukája vagyok, a férjem felesége vagyok, és én én vagyok, rájöttem, hogy mindig is ezt akartam. És ezért nem találtam előtte a helyem.

T. O.: Neked az anyaság hozott egy fókuszt.

F. E: Nálam nagyon nagy sokk volt, hogy én nem estem szerelembe abban a pillanatban a gyerekemmel, amikor megszületett. Terminustúllépésem volt, küzdöttem az indítás ellen, családi tragédiák történtek a terhesség alatt, meg költözés, és az egész szülésre úgy tekintettem, mint egy sportteljesítményre. Azt gondoltam, hogy ha sikerült megvédem magunkat a medikalizált szüléstől, és a körülményekhez képest a lehető legkevesebb beavatkozással tudom világrahozni a babámat, akkor utána már minden rendben lesz. De nem így lett. Életem legmegtisztelőbb feladatának tekintettem, hogy azt a gyönyörű kisbabát nekem kell gondoznom, hogy rám esett a választás. És időbe telt, amíg megérkeztem abba, hogy ő nem egy gyönyörű kisbaba, akit én gondozok, hanem hogy ő az én gyerekem, és én vagyok az anyja. Tíz és fél hónapos Emil, és nagyjából két hete érzem azt, hogy most már rendben leszünk. Szóval engem abban változtatott meg az anyaság, hogy türelmesebb lettem. Ki tudtam várni, hogy megjöjjön az a szerelem. Erre a szerelemre, kapocsra szintén mindenki úgy hivatkozik, hogy amint megszületik a baba, ez lesz, miközben nekem rengetegen írnak, hogy ugyanezt élik/élték meg, és milyen ijesztő, hiszen mindenhol azt látják, hogy ez nem normális.

T. O.: Nálunk egészen más a helyzet, mivel örökbefogadásról beszélünk: jött egy telefon és rá két hónapra kaptunk egy gyereket, hormonok és kilenc hónapnyi meghitt várakozás nélkül. Abban az esetben pedig  még nehezítettebb  a pálya, ha egy nagyobb gyereket vállal az ember, viszonylag kész személyiséggel és az elvárás, hogy a nulladik perctől olajozottan működjenek a dolgok – ez az, ami nem azonnal fog megtörténni.  

Az anyaság engem is türelemre és empátiára tanított. Hogy beleengedjem magam az önfeladásba. A férjemnek sokkal könnyebben ment, ő előbb lett apa, mint én anya. Nekem szerintem nagyjából kilenc hónap kellett.

F. E.: Tulajdonképpen kihordtad az anyaságot.

Mindenki [olvadozva]: Ez de szép.

T. F./WMN: Köszönöm szépen.

 Szóval így is lehet instázni.

 Tóth Flóra

Képek: Chripkó Lili/WMN