1. Mit jelent számodra másmilyennek lenni, különbözni a többségtől?

Én a másságot mindig inkább különlegességként éltem meg, nem pedig fogyatékosságként, ami magában hordoz egy olyan üzenetet, hogy az ember állapota vagy adottsága kevesebb valamihez képest. Egyébként pedig mindenki egyedi és különleges, nincs két egyforma ember. Csak van, akin azonnal látszik, hogy mitől unikális.

2. Mit gondolsz, hogyan viszonyulnak az emberek ahhoz, ha valaki kilóg a fősodorból – itthon és világviszonylatban? Érzel különbséget ennek elfogadásában?

Abban érzek különbséget, hogy, mondjuk, gyerekként az ember milyen sokféle látvánnyal, gondolkodásmóddal, mekkora nyitottsággal találkozik a szűk és tág környezetében, és felnőttként mit fogad el természetesként, és mi az, amit meg kell tanulnia elfogadni. Egy 1000 fős kis baranyai faluban nőttem fel, ahol én voltam egyedül végtaghiányos, élt a faluban öt roma család, azt észrevettem, hogy az ő bőrük színe mintha egy picit sötétebb lenne, és a falu egy bizonyos utcájában laktak nagyobb szegénységben, mint a többi falubéli, de nagyjából ennyiben merült ki a másságról alkotott képem. Nekem az úszás és a nemzetközi versenyek adták meg a lehetőséget, hogy megtapasztaljam, mennyire sokféle külső- és belső tulajdonságú ember él a világon.

Ehhez képest a hároméves kisfiam bölcsődei csoportjában mindenféle nációjú, bőrszínű, vallású gyerek játszik együtt nap mint nap. Az utcán lát kerekesszékeseket, híjabot (hidzsáb) vagy burkát viselő nőket, kipát viselő férfiakat, rasztákat, punkokat, rózsaszín hajú időseket meg kézen fogva sétáló párokat, akik közül van, hogy két férfi fogja egymás kezét, és van, hogy két nő.

Én nagyon boldog vagyok, hogy ő azt látja: mindenki ugyanúgy olvas a metrón, kávét vásárol munkába menet, várja a sorát bevásárlásnál és fogócskázik a gyerekével a játszótéren. Nem számít, hogyan öltözködik, milyen a bőrszíne, ki a szerelme, hova jár imádkozni és melyik országban született. Neki ez teljesen természetes, nem pedig félelmetes. Remélem és hiszem, hogy ez a nyitottság és elfogadás előnyére válik.

3. Hogyan tudtál beilleszkedni annak ellenére, hogy kilógtál a sorból? Egyáltalán be tudtál illeszkedni? Fontos volt ez neked?

Azt hiszem, a családom elfogadásának és pozitív visszajelzéseinek köszönhetően erős önbizalommal és öntudattal kerültem be közösségbe, ami először a kis falum bölcsődéjét jelentette. Ettől kezdve soha, sehol nem volt gondom azzal, hogy elfogadtassam magam. Amikor 11 évesen Pécsre költöztünk, és ott kezdtem az ötödik osztályt, az első napon bementem a terembe, közöltem, hogy

én vagyok a Pásztory Dóri, öt ujjam van, így születtem, de mindent meg tudok csinálni egyedül, nyugodtan jöjjön ide, és fogja meg a kezem, aki szeretné.

Ezzel nagyjából lezártam a témát, elejét vettem annak, hogy bárki tabut csináljon ebből. Szerintem ez a fajta nyitottság és kezdeményezés segített abban, hogy sosem ért negatív élmény a kezem miatt.

4. Fontos neked, hogy különbözz másoktól? Miért?

Én pont annyira különbözöm másoktól, mint bárki ezen a földön. Számomra azért könnyű elfogadni magamat és mindenkit, aki velem együtt él, mert mindenkire úgy tekintek, mint egyszeri és megismételhetetlen személyiségre. Van, akivel több, és van, akivel kevesebb a hasonlóság, de senkivel nem vagyunk egyformák.

5. Szerinted milyen hatással van a sokszínűség a világra?

Engem boldoggá és érdeklődővé tesz, és a saját személyiségem fejlődésének egyik kulcsa, hogy minél több színt megismerjek ebből a végtelen színkavalkádból, amit emberiségnek nevezünk.

Fotó: Kaunitz Tamás