Oláh Ibolya: Csak annyit ismertek belőlem, amennyit én meg akarok mutatni – Elviszlek magammal

Erő sugárzik belőle. És nyugalom. Ma már. Tizenöt éve találkoztunk utoljára, akkor, amikor a sajtó rákényszerített egy coming outot, amire ő még nem biztos, hogy készen állt. Akkor dacos volt, és megbántott (nem csoda). 2003-ban a tiszadobi nevelőintézetből robbant be a színpadra, és miközben tehetségébe, egyedi énekhangjába beleszeretett az ország, ő a nagyon hirtelen jött és addigi életével nagyon nagy kontrasztban álló ismertség sokkjának feldolgozásával küszködött. Ráadásul, alapvetően kifejezetten zárkózott emberként szinte (de nem teljesen) egyedül. A sajtóban röpködtek a jelzők, a hajmeresztő történetek, és villámgyorsan megszületett a népítélet: Oláh Ibolyának a fejébe szállt a siker, kibírhatatlan, megbízhatatlan, ideg-összeroppanást kapott, öngyilkos lett, feltámadt és a többi. Mi történik, amikor az ember rájön, hogy az, amit a mások szemében lát magáról, köszönőviszonyban sincs a valósággal? Hogyan lehet felállni az összeomlás(ok)ból? Hová, kihez lehet menekülni, és ha ott vagy, miért érdemes megint kiállni az emberek elé – és 11 év után újra önálló nagylemezt készíteni? Na és miért (vagyis inkább kiért) érdemes hajnali négykor fölkelni? Elviszlek magammal: Oláh Ibolya.