„Visszamész a munkahelyedre a küret után, és rossz megmondani, miért voltál betegszabadságon, mi volt a bajod. Inkább azt mondod, lázas voltál” – meséli Czakó Zsófia, a Szívhang című regény szerzője, akivel a tapasztalataink között tátongó szakadékokról és a hídépítés lehetőségeiről is beszélgetett Milanovich Domi.

Egyszer eljön a pont, amikor a „mai fiatalok” kifejezés alatt már nem magunkat értjük – az Y generációsok számára ilyen volt, amikor Macaulay Culkin betöltötte a negyvenet. De az is, amikor ráeszméltünk, hogy ma már vannak olyan felnőtt emberek, akik (velünk ellentétben), életükben nem írtak CD-t.

Találós kérdés: van kopoltyúja és tüdeje is, ha levágják a lábát, újranő csontostól, mindenestül, már plüss és horgolt verzió is létezik belőle, és „olyan cuki, hogy belehaloooook” – mi az? (Nem, nem narvál… de legalább olyan varázslatos.)

Előfordul, hogy valakit évekig félrediagnosztizálnak, mert nem jelenik meg a csípés helyén a jellegzetes bőrpír.

Kilépni egy munkahelyről, elhagyni egy várost, ami már nem felel meg az igényeinknek, vagy véget vetni egy kapcsolatnak valakivel, akit már nem szeretünk – az elmúlt évtizedekben a nyugati társadalom az ilyen jellegű, erőt adó döntésekben egyre inkább támogatta a nőket. De mi van akkor, ha egy nő úgy dönt, hogy elhagyja a gyerekeit?

Hogyan hat a nőkre és a gyerekekre a kényszerített terhesség? Ennek járt utána pszichológiai kutatások segítségével Milanovich Domi.

A magyar a „buzi” szót a lehető legnagyobb természetességgel használja a rossz, kellemetlen, bosszantó és férfiatlan dolgokra, alapvetően megteremtve a párhuzamot, miszerint, ami buzi, az rossz. De miért buzizunk, és miért baj, ha megtesszük?

Miért magánügy, és hogyan tudunk erről beszélni? – többek közt ezekre a kérdésekre is választ találhatunk dr. Gyurkó Szilvi összeállításából.