Tóth Flóra írása egy olyan anyák napi levél, amit már csak gondolatban lehet elküldeni. Egy levél, amely egyszerre szól a fájdalomról, a hála mélységéről és arról, hogyan él tovább az, akit elvesztettünk – a mozdulatainkban, a mondatainkban, a gyerekeinkben.

Evolúciós okai is vannak, amiért a kutyák félnek az erősebb hanghatásoktól, mint az égzengés vagy a petárda. De hogyan tudjuk csökkenteni a szorongásukat ilyen helyzetekben?

Egy krónikus betegség nemcsak az érintett személy, hanem közvetlen környezete számára is krízishelyzetet teremt – ez önmagában nem meglepő. De vajon valóban hozzáad a válások számához is?

Mindenkinek vannak emlékei a péntek esti Dallas-nézésről. Még annak is, aki sose látta. Vigyázat: nosztalgia-veszély!

Lukács Ági magyartanár vendégírása következik arról, miket érdemes átgondolni, elolvasni, rendszerezni a magyarérettségi előtti utolsó napokban.

Fazekas Tamás életének egészen kicsi kora óta elválaszthatatlan része a mozgás. Azonban annyi sérülés érte, hogy egy évvel ezelőtt arra a kényszerű döntésre jutott, hogy meg kell válnia a bal lábától, amit novemberben lábszárközéptől amputáltak. A felépülés hónapjai után most másoknak is meg szeretné mutatni, milyen kihívásokkal jár a végtaghiányos élet, és azt is: a lehetetlen nem létezik.

Hátfájás, kiemrültség, hobbihiány és az állandó stressz, hogy ha nem tartunk mindent kézben, megáll a világ – vagy legalábbis az otthonunk nem üzemel tovább.

Egy olyan korszakban, ahol a mesterséges intelligencia révén minden eddiginél személyesebb élményeink lesznek a halottaink másolataival, hogyan gondolkodunk majd elengedésről, gyászról, időről? Mennyire fogjuk érzékelni a hiányt, ha már nemcsak az élőkkel kommunikálunk online, testetlenül, hanem az elhunyt szeretteink digitális változataival is?