A mai világban szinte állandóan kommunikációs és teljesítménykényszerben vagyunk, ami gyakran az aha-élményektől veszi el a lehetőséget, hogy a saját tempójukban csodát tegyenek. Hova tűnnek a nagy felismeréseink? És milyen előnyökkel járna, ha több lenne belőlük?

A távkapcsolatunk a barátommal azért működött három éven át, és működik még mindig, mert nem teljesen ismeretlen terepen indultam. Igaz, párkapcsolatban akkor még nem volt tapasztalatom, de a távolság kezelését már korábban megtanultam. Igaz, nem szerelemben, hanem barátságban.

Két külön dolog, hogy a gyerek tudja-e használni a telefont, és hogy érzelmileg képes-e kezelni, amit a neten lát. De nem csak a gyerekeket kell tanítani a netre – sokszor előbb a szülőknek kell tanulniuk.

Mit tehet az ember, ha nem ért egyet az óvodában tapasztalt bánásmóddal? Lehetséges-e egyáltalán valóban jól feltérképezni azt, hogy egy-egy helyzetet hogyan kezelnek majd a pedagógusok? Ha attól félünk, hogy a konfliktus csak tovább mélyül attól, ha a vezetőséghez fordulunk, mit tehetünk? Ezekre és hasonló kérdésekre kerestük a választ Rosta Ágnessel, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány pszichológus munkatársával.

Hazudnak-e még klasszikus értelemben a politikusok, vagy inkább teljesen közömbössé váltak az igazság iránt? Ha elszakadunk a tényektől, nem válik bohózattá a véleményszabadság? A sztárfilozófus, Byung-Chul Han könyvét ajánljuk.

Az 1870-es években Kansas délkeleti részén élt egy család, amely egy kis fogadót üzemeltetett. Sokan utaztak arra, csakhogy azok közül, akik beléptek a fogadóba, nem mindenki látta meg újra a napvilágot.

Menstruáció, menopauza, meddőség, perinatális gyász, posztpartum depresszió – ezek azok a szavak, amik 20-30 évvel ezelőtt még egyáltalán nem voltak részei sem a közbeszédnek, de valószínűleg még a magánbeszélgetéseknek sem. Ma már más a helyzet?

Nők, akik a természetvédelmet tették küldetésükké, egyetlen céllal: hogy egy jobb világot hagyjanak a következő generációkra.