Régen nem voltak finnyásak a gyerekek, de ha megértjük, miért, nem biztos, hogy visszacsinálnánk
Furcsa ízek, színek, állagok – ezer meg egy indokra hivatkozva tolják el maguk elől a tányért a válogatós gyerekek, de ez nem volt mindig így. Helen Zoe Veit történész szerint a 20. század előtt az amerikai gyerekek örömmel tolták magukba a mai szemmel furcsábbnál furcsábbnak ható fogásokat a kocsonyás agyvelőtől a csípős ételekig mindent. Az Atlantic cikke arról ír, hogy jutottunk el innen a sajtos makaróni-diétáig. Szemle.
–
Finnyás gyerekek szüleinek – tippek erre itt – nehéz lehet elhinni, de a válogatós gyerek nem örök jelenség. Helen Zoe Veit történész hamarosan megjelenő Picky című könyvében arról ír, hogy az amerikai gyerekek csak a 20. század elején kezdtek igazán finnyássá válni.
A 19. században ugyanis egészen más volt a helyzet. A későbbi Pulitzer-díjas írónő, Edith Wharton gyerekként rajongott az osztrigaszószért, a teknősért, a párolt zellerért, a főtt paradicsomért és a tejszínes lima babért. Mark Twain később nosztalgiával emlékezett vissza arra, hogy nagybátyja farmján zöldbabot, mókust és nyulat evett. Elizabeth Cady Stanton nőjogi aktivista pedig – Veit szerint – „örömmel fogyasztott zöldségeket, hikori diót és hideg, kocsonyás agyvelőt” is.
Ha ezek az ételek nem tűnnek tipikus gyerekételnek, annak jó oka van: a gyerekételek külön kategóriája viszonylag új találmány.
A 20. század előtt a gyerekek többnyire ugyanazt ették, mint a felnőttek:
csípős szószokat, savanyúságokat, vadon gyűjtött növényeket, különféle állatok húsát és belsőségeit. Nyers osztrigát szürcsöltek, és sokan már fiatalon kávét is ittak. A paradicsom vagy az édesköménymag pedig igazi csemegének számított.
Veit szerint az az elképzelés, hogy a gyerekek természetüknél fogva ódzkodnak az új ízektől, egyszerűen tévhit – ugyanakkor rengeteg specifikus helyzet és indok állhat mögötte, mint például a szenzorosság. A 19. században azonban épp ellenkezőleg gondolkodtak a gyerekek étvágyáról. Amikor azt mondták, hogy úgy eszik, mint egy gyerek, akkor épp arra gondoltak, hogy valaki túl lelkes, és nem válogat az ételek között. Egy 1860-as évekbeli orvos például úgy fogalmazott, hogy a gyerekek általában „bármit és mindent megesznek”.
Gyerekmenü helyett éhezés és munka
A történész szerint a fordulat egyik kulcsa az éhezés eltűnése volt. A 19. században az 5–12 éves gyerekek is sokkal aktívabb életet éltek: gyalog mentek iskolába, farmokon dolgoztak, házimunkát végeztek. Az étkezések között ritkán nassoltak. Ha egy gyerek nem szerette a vacsorát, általában nem kapott helyette mást – hűtőszekrény híján gyakran nem is volt alternatíva.
A 20. században azonban több változás is átalakította a gyerekek étrendjét. A városiasodás és az autók elterjedése miatt a gyerekek kevesebbet mozogtak, így kevésbé voltak éhesek. Közben a tej a gyermekétrend központi elemévé vált: az 1930–40-es években a szakértők akár napi egy liter fogyasztását is javasolták, ez önmagában mintegy 600 kalóriát jelentett, ami csökkentette az étvágyat a szilárd ételek iránt.Ezzel párhuzamosan az élelmiszeripar külön a gyerekeknek szánt termékeket kezdett gyártani: gabonapelyheket, kekszeket, nasikat.
A közegészségügyi kampányok pedig azt hirdették, hogy a gyerekeknek „könnyen emészthető”, inkább íztelen ételeket kell adni – tojást, húslevest vagy kását. A fűszerezést gyakran egy csipet sóra korlátozták, mert a gazdagabb ízeket sokan egészségtelennek tartották.
Bár a modern dietetika már nem ajánlja az íztelen gyerekételeket, az a gondolat, hogy a gyerekeknek másképp kell enniük, mint a felnőtteknek, máig velünk maradt. A következmény pedig az, hogy a gyerekek étrendjének jelentős része ma ultrafeldolgozott élelmiszerekből áll, miközben a szülők gyakran kimerítő küzdelmet folytatnak az asztalnál.
A kiemelt kép forrása: Getty Images/George Rinhardt
Glow
Glow