A kényszer

Húszévesen faltam Robert Merle Francia Históriáját. Az emlékezetes jelenetek egyike, amikor királyi esküvőre készülve várták az urak, hogy az uralkodó osztály hölgyei többórás késéssel(!) felbukkanjanak. A tűző napon a hős férfiak saját sós levükben fürödtek a rétegesen felöltött díszes, divatos és sokszor több falu vagy megye éves élelemkészletébe kerülő göncökben, amint nézték az egyre nagyobb rangú hölgyek vonulását. Az egyik úr jelezte a késés miatt mellette dühöngőnek: kedves hölgyeink ezt miattunk, férfiak miatt teszik!

Más korok, más kényszerek. Akárhány nőnek említettem a szitut, mindegyik letorkollt: drága Krisztiánom!

A nők nem miattatok, hanem a többi nő miatt szépítkeznek. E kényszer a női harci szellem.

A minta

A francia királyok ideje óta e versenyszellemre egy iparág épült. Bár Párizst emlegetik a divat fővárosaként, mégis e fejlődés a legnagyobb lökést a világ legjobb és legrosszabb dolgainak a bölcsőjéből, az Egyesült Államokból kapta. A tévéreklámokat. Nem mondanám, hogy reklámellenes lennék, hiszen a „ronda és finom” szlogenű csokireklámra vagy a gumicsirkésre még hosszú évek után is emlékszem, ám ha nincs kimagasló ötlet, mindig jönnek a szép nők. Agyonfogyasztva, egészségtelenül versenyeztetve mint a lovakat, leghamvasabb idejükben – a tinédzserévek végén, húszas éveik elején – megfuttatva. (És akkor még a szépségipar állatkísérleteiről vagy a sajtó retusálási művészetéről nem is beszéltem.)

A modellek, mint minták, olyannyira eluralkodtak és fontosak lettek a mai nyugati világ kultúrájában, hogy létrejött egy másik iparág, a plasztikai sebészeté. Először csak az elitnek, majd a dolog terjedésével, olcsóbbá válásával a tömegeknek, sőt, nekünk férfiaknak is. A történettől sosem voltam elragadtatva, de egyszer megnéztem három részt a Kés/Alatt című tévésorozatból és nem szégyellem bevallani: sokkolt. Nem is folytattam – bár nyilván az extrém eseteket filmesítették meg. Sokakat azonban még sokkolni sem bírt, sőt! Ráébresztette őket arra, hogy ezt még nem tették meg a szépségükért és belevágtak.

A példa

Ezért is fogadtam örömmel, amikor a WMN "anyja", D. Tóth Kriszta a trenddel szemben elkezdte smink nélkül, minden nélkül, #negyvenéveaföldön sorozatát. Jó, ismerjük be, van egy fejszerkezete, amivel ezt könnyebben megteheti és ami nem mindenkinek áll rendelkezésére, főleg nem ebben a korban. Itt vagyok például én. 44 évesen így nézek ki sminkelés nélkül.

 S mennyivel jobb kisminkelve. Nem csoda, hogy nehezen mondok le róla!

Ha most összehasonlítom az eredményt az eredetivel, néha én is úgy érzem, kés alá kéne feküdnöm. Sajnos – vagy inkább nagyon nagy szerencsére – a plasztikai műtétek fiatalításra és vékonyításra már igen, de a csontok nyújtására és magasításra még nem képesek és a közeljövőben sem lesznek, úgyhogy kérlek, Bradley, ne reszkess! Nekem is meg kell tanulnom együtt élnem saját magammal. Kriszta mindennapi képsorozata is ezt célozza.

A zaj 

Ennél a pontnál kicsit úgy érzem magam, mint a viccbeli sánta, aki találkozik az erdő szellemével, aki ahelyett, hogy segítene, ad még egy púpot is neki: nesze sánta!

Ha összefoglaljuk, mi minden nehezíti meg a szembenézést önmagunkkal, szinte el sem tudunk odáig jutni, milyen nehéz feladat egyáltalán őszintének lennünk magunkhoz. Egy országban, ahol napi öt (öt!) óra átlagos tévézéssel élen jár a figyelemleterelésben? És létezik még a rádió, a facebook, a youtube, a köztéri reklámok, a filmek? Jobb esetben a gyerek vagy a gyerekek?

A megoldás

Kinek van ideje arra, hogy csönddel vegye magát körül vagy zenét hallgasson és megtanuljon befelé figyelni? Kinek van ideje és kedve megismerni önmagát? Kinek van energiája még erre is? És ki vagyok én, hogy kijelentsem: megéri. Pedig tényleg. Befelé figyelni jó. Egy új világ tárul ki előttünk.

Először csak napi öt percet. Egy hétig. Majd a jövő héten hatot, utána hetet. Egy hónap elteltével növeljük tíz percre majd tizenötre.

Tévedés ne essék, sok fontos dolog várna még ránk ebben a néhány percben. Ám mégse sikkadjon el, hogy ezt az időt magunkba fektetjük. Hogy tisztába legyünk magunkkal, megbékéljünk magunkkal, elfogadjuk magunkat. Csak így van értelme annak a sok megosztásnak, amit ez a gyönyörű írás kapott.

 A feladat

Egyetlen kihívás vagy tanítás sem ér semmit, ha nem vagyunk képesek a kitűzött feladatot önállóan gyakorolni. Kedves olvasó! Kérlek te se olvasd tovább a számunkra oly kedves zajt! Kapcsold le a WMN-t és szállj magadba!

Hogy aztán holnap újult erővel térj vissza, egy újabb adag pozitív energiáért!

Akik meg motiválatlanok e fejlődésre, kérem, nyugodtan maradjanak! De legalább olvassák el még egyszer a lány levelét édesanyjához. Aztán újra. Meg újra. Hogy megtudják: látni fontosabb, mint önmagukat Bradley Coopernek láttatni.

Takács Krisztián

Kiemelt kép: Unsplash/Rene Böhmer