Ha azt mondom, hogy 31 évesen az anyámmal, az anyám férjével, az anyósommal, a férjem 20 éves húgával és annak barátjával töltöttem egy hetet egy Isten háta mögötti kis horvát faluban, akkor talán néhányan felszisszennek. Van, akit egy ilyen kombóval ki lehetne kergetni a világból, mi mégis életünk legjobb nyaralásáról tértünk haza szombaton. Azóta is gondolkodom, vajon mitől volt ennyire remek minden? Négy családból, nyolc különböző személyiség, négy generációt képviselve, számtalan jó és rossz tulajdonsággal megáldva, konfliktusmentesen tudott együtt tölteni hét csodás napot egyetlen házban összezárva.

Mindegyikünknek megvannak a rigolyái (még Barnabásnak is), a menetrendszerűen vitát robbantó időzített bombái, a gyenge pontjai, ahova könnyen oda lehet szúrni. De szerencsére van egy Jolly Joker kártyánk: a humor. Nem mindig beszélünk egy nyelvet, de értjük egymás vicceit és nagyon sokat röhögünk, amikor együtt vagyunk. Ez bőven elég kiindulási alap egy jó nyaraláshoz. Ehhez még hozzáadódik az igények és az elvárások szerencsés összhangja. A két nagymama számára az volt a lényeg, hogy minél több időt unokázhassanak, mi pedig Marcival semmi másra nem vágytunk, mint hogy kicsit újra kettesben lehessünk. Mindenkinek volt privát tere, ideje, ezért szívesen vett részt a közös programokban is, ami leginkább piacozásból és a nagy családi étkezésekből állt.

A komfortérzetünket nagyban javította, hogy egy olyan házat fogtunk ki, amelyben mi voltunk a második vendégcsalád. Ebben persze akadt rizikófaktor, hisz egy ilyen apartmannak még nincsenek értékelései, így csak reméltük, hogy a képeknek megfelelő helyet foglaltunk és nem egy átverés történetét kell megírnom. De végül sokkal többet és jobbat kaptunk, mint amiről álmodni mertünk. Tavaly épült, csodásan felszerelt kétszintes, modern házat, amelynek házigazdái már első perctől kezdve úgy bántak velünk, mintha valamely kedves, szeretett rokon érkezett volna meg a családi nyaralóba.

Történt ugyanis, hogy anyukám férje otthon hagyta az egész heti inzulinadagját. Ezt az „apró kis figyelmetlenséget” az érkezésük utáni második percben realizálta, tehát a nyaralás első perceit nem a felhőtlen boldogság jellemezte. Ez viszont egy habos-babos poszt, úgyhogy jön a hollywoodi fordulat, amelyben kiderül, hogy a házigazdánk gyermekorvos, aki azonnal elküldte a fiát a legközelebbi patikába, hogy rá hivatkozva oldja meg a problémát. Mire mi (röpke tizenegy órás út után) a helyszínre érkeztünk, már mindenki fülig érő mosollyal várt minket, nyoma sem volt a korábbi izgalomnak.

Annak ellenére, hogy Ráki papa (az anyukám férje) imád főzni és a nyaralás elengedhetetlen része a konyhában szöszmötölés, nem akartuk ráterhelni az egész heti menü összeállítását és kivitelezését. Az étterem viszont mindig komoly kihívás az ilyen nyaralóövezetekben. Marcival az elmúlt években igazi gasztro-bolondokká (meg talán kicsit sznobokká is) váltunk, így nagyon szerettük volna elkerülni az olyan vendéglátóegységeket, amelyekben a szolgáltatás egyetlen célja, hogy a vendég a lehető legtöbbet fizesse a lehető legkevesebbért. Hála a házunkban lévő wifinek, a telefonunkra telepített számtalan applikációnak és a rendszeresen értékelő felhasználóknak, csodás kulináris élményekkel gazdagodtunk azon két alkalommal, amikor a helyi gasztro-élmény megszerzése szerepelt a családi programban.

Miután ezeket a kétes kimenetelű kalandokat pozitív élményekkel zártuk, már csak az ideális időjárás, tengerhőmérséklet, széljárás, csillagok és bolygók állása kellett a felhőtlen boldogsághoz. Az egyetlen esős délelőttöt leszámítva tényleg semmire nem lehetett panaszunk. Egész héten azon agyaltunk, miként kéne felvenni a kapcsolatot azon vállalkozó kedvű brit tudósokkal, akik szívesen kutatnák, pontosan mennyi ideig is képes az ember az önfeledt nyaralásra. Tökéletesen alkalmas alanyok lettünk volna a nyaraláskutatás tudományág megalapozására. Ezen kívül biztos, ami biztos végiglottóztuk a hetet, de sajnos nem mi nyertük az ötöst, így egy hét után újra eljött a könnyes búcsú.

Nem biztos, hogy minden így alakul, ha ugyanabban az országban élünk, és a heti rendszeres találkozások mellé szervezünk egy ilyen össznépi nyaralást. Most leginkább a minket körbeölelő tengerre vágytunk, és hogy kiélvezhessük egymás szavait élőben is. Az én családomét nem nehéz, mi ugyanis alapjáraton üvöltünk, mint egy igazi temperamentumos, mediterrán família. Ám nagyon vágyunk egymás társaságára, úgyhogy amikor végre együtt vagyunk, akkor könnyebben elengedjük a fülünk mellett azokat a félmondatokat, gesztusokat, konfliktust generáló helyzeteket, amelyekért korábban ugrottunk és pár napig nem beszéltünk egymással.

Így volt kerek ez az egy hét. És most van egy évünk lottózni, hátha jövőre tovább maradhatunk.

Pásztory Dóri