Így mossa ki a tenger a lélek szennyesét
Nomád nyaralás két kislánnyal, férfi nélkül, hármasban. Válás után, egy felkavaró hírrel a hátizsákban: „A lányaimnak ugyanis hamarosan öccsük születik. És nem én leszek a bébi anyja." Olvassátok el, hogyan csiszolja vissza a lelket finom kerekre a sós tenger. Szabó Dominika írása.
-
Nem lehet őket elrángatni a víz mellől, de, mondjuk, miért tenném? Ülnek a deszkává keményedett törölközőn, lógázzák a lábukat, a sünökhöz karattyolnak gyereknyelven, hadonásznak a pucér barbikkal. Én a szomszédos kiskocsma teraszán szürcsölöm az Ozujskót, húzza az arcbőröm a ragyogó napsütés, a fekete strandruhán fehér köröket mart a só a mellem köré, diszkrét mintának nem mondanám, mégsem zavar. Nyaralunk. Hármasban. Rendhagyó céllal.
Szeretem a horvát tengerpartot, szeretem a rusztikus durvaságát, az enyhe balkáni kiszámíthatatlanságát, a kezeletlen emberi és természeti felületeket. Szeretem a megmagyarázhatatlan nosztalgiát, ami errefelé fűt, tök mindegy, kivel, mikor vagyok itt.
Olyan, mintha a recsegő kabócákba és a part mentén izzadó vörösfenyőkbe lenne kódolva a viszonylagos időtlenség, mintha ugyanaz a forró, édes levegő keringene itt vagy húsz éve.
Az árak nyilván egyre szemtelenebb magasságokba törnek, a szolgáltatás pedig változatlan, a szó mindenféle értelmében, – ám ez mindegy is, mert kábé sose, semmit nem veszek igénybe: víz legyen, szikla legyen, ugorható magasságban, és egy talpalatnyi placc, ahová kiterülök. Ezek pedig adottak akár Dubrovnik, akár Pula a vendéglátó közeg. Nyilván most, hogy két gyerekkel, hármacskán csapatjuk a túrát, egyéb szempontokat is figyelembe kellett vennem, de azért nem vittük túlzásba. Sőt. Büszke vagyok a lányokra, jól áll nekik (is) a nomád nyaralás.
A vakáció tervezésekor egy pillanatig sem merült föl bennem, hogy ne lenne kiváló ötlet a vonatozás – három lány (ebből kettő kiskorú) férfikíséret nélkül az Isztrián. Csodásan hangzik! Okunk is van letérni a szokásos útról, nem kicsi.
A gyerekek lelkesek voltak, engem hajtott a kalandvágy, nincs mese, megyünk! Az indulás napján azonban a Keletiben kicsit elbizonytalanodtam: metró, büdös, konkrétan idegbajt izzad a tömeg, rajtam egy nagy hátizsák, Zeán, Emmán egy-egy kicsi, vonszoljuk magunkat a pályaudvarra. A Resti klotyójában ráébredtem, ez bizony nem a vesztbánhóf, messze nem a vesztbánhóf, de még az ószt se.
Mindegy. Felszálltunk. Kupénk van! Az éjszakai vonatozás remek dolog, kellemesen álomba zakatolódtunk a Balaton után, ám Gyékényesnél megérkezett a klasszik, ungáris fapina, a gyerekek (hála az égnek) átaludták az éjjeli kesergőjét. Hideg van, meleg van, huzat van, kényelmetlen az ágy, nincs meg a jegy, zörög a nejlonszatyor, a magassarkú papucs sehol, csiszog, szöszmötöl, nyöszörög, pisálni megy, pillanatnyi csönd van. Aztán persze nem tud visszajönni, nem tudja, hogy nyílik az ajtó. A határán voltam annak, hogy kizárom. A reggeli ébredésünket is nyavalygással fejelte meg, meghallgattam, honnan jön és hová tart, szociális érzékenységem viszont – úgy tűnik –, Pesten maradt, mert egyetlen szavát sem tudnám visszaidézni.
A tenger látványa, ahogy a Rijeka mögötti hegyekből ereszkedtünk, végre elnyomta a panaszos némbert, a kislányok az ablakra tapadva visongtak a boldogságtól. Tenger! Megjöttünk!
Rijeka nem szép. Jó nagy város hajógyárral, füstölgő gyárkéményekkel, tengerparti panelerdővel. Nem szép, ám van egy óriási kincse: a tenger. Strandolásra csak a helyieknek alkalmas, akik ismerik az eldugott, tiszta vízű öblöket, viszont helyi buszjárat visz az állomásról délnek is, északnak is, felpattansz, és húsz perc alatt macskaköves óvárosok, elhagyott kis strandok várnak, bármelyik irányba is indulsz. Minket a 32-es busz vitt nyaralni Opatijába. Opatija sem szép város, ám közel van mind Rijekához, mind pedig két gyerekkel, vonattal, Pesthez. Olyasmi hely, mint egy enyhe Siófok, de inkább Zamárdi.
Öt napot töltöttünk az alpesi nyugdíjasok, a hasistasis, izompólós családapák és az északolasz, korzózó koktélruhák között. Olyan hely ez, ahol a parti sétányon Michael Jackson-portrét vagy vattacukrot kapni, és ahol diszkrét érdeklődés mellett harsog a rijeka-alsói indián erősítőjéből az autentikus mexikói pop. Opatija olyan hely, amilyennek képzeljük. Múlt századi, pompás homlokzatú paloták, ragyogó vizű strand, bérelhető nyugágyon rákvörös angolok, a dokk egyik oldalán yachtok, a másikon koszlott halászbárkák parkolnak. A Grand Hotel teraszán látványkonyha üzemel, esténként sistereg a friss tintahal, az épület mögötti konténerből pedig sötétedés után egyaránt jóllakik a kóbor macska és a horvát kisnyugdíjas. Mit mondjak, rendhagyó színfoltnak számítottunk az első perctől kezdve, három lány hátizsákkal.
Mindez azonban csak nekem tűnt fel. Zavarni nem zavart, csak feltűnt. Megállapítottam. A gyerekek viszont budapesti vonatra szállásunk pillanatától euforikus állapotban voltak, egyetlen pillanatra sem árnyékolta a ragyogó boldogságukat sem a közeg, sem a bennünket pásztázó kérdő tekintetek. Mert igen, csodabogaraknak számítottunk.
És a kirándulásunk két alaptanulsága, hogy ha tömegközlekedéssel nyaralsz az Isztrián, akaratlanul is egy szociális tanulmányút részese leszel; miközben naptejjel kened magad, azon gondolkodsz, mit tudhat a horvát monetáris politika, amit a magyar nem? Vagy mekkora a különbség a zuglói pék és a lovrani kisboltos bére között...
A másik konzekvencia: ha két gyerekkel, férfi kísérete nélkül utazol, az átlag szemlélődő számára értelmezhetetlen kategória vagy, irreális látvány, és a legváltozatosabb reakciókat váltod ki a környezetedből;
sorozatos az elismerő mosoly, az idősebbektől az ijedt döbbenet, és a klasszikus családmodell szülőtagjaitól a kíváncsiságot leplező, titkos megfigyelések, olykor összesúgások.
Mi azonban csöppet sem anya-gyerek viszonyban töltöttük az időt a parton, és csöppet sem zavartattuk magunkat. Célunk volt az úttal, önmagát beteljesítő misszió.
Büszkék voltunk, magunkra, egymásra, arra, hogy együtt vagyunk, hogy csapat vagyunk, igazi csapat lettünk: barátok egy kiadós csajbulin. Ettől volt az út rendhagyó, és nem a páratlanságtól.
Már Kelenföldnél azt éreztem, nem a gyerekeimmel utazom. Azt éreztem, most öt nap bohóckodás, önfeledt muri, és öt nap komoly beszélgetés következik a barátaimmal... egyenrangúan, rólam, róluk, az életünkről. Tudtam, hogy különlegesen őszinte diskurzusaink lesznek, tudtam, hogy a sós tenger az érzelmi salakot is kimossa majd, tudtam, hogy a könnyeket se fogjuk visszafojtani: kibuggyan most minden.
Tudtam, hogy a csajaimnak barátra lesz szükségük, egy semleges valakire, akinek anyázva lehet panaszkodni, és anyára is, akivel nem kell megválogatni a szavakat, aki most nem szól rájuk, ha böfögnek az asztalnál, aki rendszerbe tudja helyezni az összedobált gondolatokat, és aki a ki nem mondott szavak mögé is némi vigaszt tud csúsztatni. Szabályok és tervek nélkül éltük meg az öt napot. Az egyetlen dolog, amihez alkalmazkodtunk: a pillanatnyi érzéseink. Elvárások nélkül keltünk, és minden este új, apró élményekkel gazdagodva bújtunk össze. Mert ez egy összebújós, sustorgós, éjszakába beszélgetős nyaralás is volt. Volt mit megbeszélni.
A lányaimnak ugyanis hamarosan öccsük születik. És nem én leszek a bébi anyja.
Milyen szerencse, hogy a tenger még a legzavarosabb szennyest is alaposan helyben hagyja. Ha tiszta nem is lesz, de a só kimarja, fertőtleníti a textíliát. Picit ugyan durvább így az anyag, de azt mondják a gyerekek, hogy így sokkal könnyebb viselni.
Szeretem a horvát tengerpartot. Rusztikus, durva, kezeletlen felületek, kint is, bent is. Most talán a bentieken csiszoltunk kicsit. És közben alaposan teleszívtuk a tüdőnket a friss, sós levegővel, kell majd a luft, hosszú vonatút következik.
Szabó Dominika
A képek a szerző tulajdonában vannak