-

Vége, vége...

A Krka nemzeti park csodái után rengeteg pénzünk maradt, így az utolsó nap bátran dőzsölhettünk: kétszer is betértünk a legdrágább kézműves fagyizóba, és rengeteg különleges horvát édességet vettünk a testvéreinknek. Aztán megkerestük a legízlésesebb hűtőmágneseket, hogy bővüljön az otthoni gyűjtemény.

Végül eljött az utolsó reggel. A sirályok a hajónk tetején rikoltoztak, ezt jó ómennek vettük, bár később többször úgy gondoltuk, hogy inkább elrettentő jelként kellett volna értelmeznünk.

Búcsú a tengertől

Az első autó

Összepakoltunk, és a reggeli szellőben megtettük az utat a vendéglátónk házáig, immár a hátizsákjainkkal, utoljára. Búcsúzkodás után kivittek minket a legközelebbi benzinkútig. A kocsiból még integettünk a hajónak, a sétálóutcáknak és a buszállomásnak, aztán kiszálltunk, és újra felmutattuk a stoppoláshoz nélkülözhetetlen A3-mas papírtömbünk „Zágráb” feliratát. Kicsit bénáztuk a helyválasztással, de amikor megtaláltuk a megfelelő pontot, csupán két percet kellett várnunk. Egy vizes hajú, mosolygós arcú lány vett fel minket.

Genetikusként dolgozott Zágrábban, és egy reggeli úszás után indult vissza a szabadságáról dolgozni. Meghívott minket egy kávéra, és útközben egymás szavába vágva áradoztunk a tenger szépségeiről, majd kifaggattuk a munkájával kapcsolatban. Az autópálya fizetőkapujánál búcsúztunk el egymástól. Fél perc múlva már szálltunk is be a következő autóba. Na, ezt nem kellett volna.

Tévút

Úgy örültünk a hirtelen fuvarnak, hogy nem néztük meg rendesen a térképet, és az amúgy hihetetlenül kedves, válogatott röplabdázó lány tök rossz irányba vitt minket...  Az E71-es út helyett az E70-en haladtunk. A felismerés első sokkja után kirakott minket egy benzinkútnál, ahol a nagy ijedségre ettünk egy picit, majd útbaigazítást kértünk a kutastól, aki kézzel-lábbal magyarázta, hogyan tudunk átjutni az autópálya túloldalára.

Átgyalogoltunk egy felüljárón, majd egy óra alatt megkerültünk egy katonai bázist, amíg elértünk a szemben lévő benzinkúthoz. Itt kiálltunk stoppolni, de itt kevés autó tankolt, és az a kevés sem akart minket Zágráb felé vinni. Így amikor végre megállt egy autó a kútnál, Anna odarohant az ablakához, és beszélni kezdett vele, amíg én tovább stoppoltam. Nemsokára Anna futva jött felém: a bácsi, bár nem tud angolul, de elvisz minket.

Gyalog

Hálásan ültünk be a bosznia-hercegovinai autóba, és elmutogattuk, hogy az E72-re, vagy legalább az E65-re szeretnénk feljutni. A sofőrünk bólogatott, és szerencsére tényleg értette, hogy mit magyarázunk. Az E65-ös felvezető szakaszánál kézfogással búcsúzott. Itt egy hatalmas NO AUTOSTOPPING! tábla várt minket, mert nem volt leállósáv. Nem maradt más választásunk: hatalmas hátizsákjainkkal, a füllesztő melegben elindultunk az autópálya mellett. A következő óra végtelen szenvedésnek tűnt.

Megálltunk pihenni egy fenyőfa árnyékában, ahol egy levelibékát és pár szamócát is találtunk. „Megvan a vacsora, itt aludhatunk...” – vihogtunk kínunkban. Aztán végre elértünk a leállósávhoz, de mintha láthatatlanok lennénk: az autók sebesen elszáguldottak mellettünk.

stop

 

A kis út is út

A sírás határán voltunk, amikor végre lefékezett egy szürke kisbusz. Egy srác nyitott ajtót, és vigyorgott, mint a tejbetök. Kiderült, hogy az előbb szívta el a füves cigijét, és nem tudta eldönteni, tényleg ott állunk-e és stoppolunk vagy csak képzelődik. Bár teljesen másfelé vitt az útja, elvitt minket a legközelebbi benzinkútig. A negyedórás út pár pillanatnak tűnt: a srác poénkodott, dicsérte a mentalitásunkat, és búcsúzóul gálánsan átnyújtott nekem egy, a nadrágomról a kocsiba kerülő méretes szalmaszálat: „Ezt itt felejtetted!”

A pár órás kitérő után a fellegekben jártunk a kávézó és a vécé láttán. Újratöltöttük az üvegeinket, és a maradék kúnánkból kávét vettünk. „A mennyország egy sikertelen stoppolás utáni benzinkút ” – vontuk le a tanulságot.

Összecihelődtünk, újra felvettük a hátizsákokat, és kiálltunk a benzinkút elé, remélve, hogy egy magyar autós végre elvisz Zágráb elátkozott környékéről, esetleg egészen át a határon. Minden alkalommal, amikor lassítás nélkül elment mellettünk egy magyar autó, siránkoztunk a honfitársaink együttérzésének hiányán. Kínunkban táncikáltunk, „Magyarország, ahol álmomban jártam” – jellegű hazafias dalokat énekeltünk, és hülye vicceket meséltünk egymásnak.

A megmentőink

Végre megállt mellettünk egy magyar rendszámú autó. Két férfi ült az első ülésen. „Tankolunk, gyertek el odáig!” – szóltak ki az ablakon. Mi egyenesen repültünk. Amikor kinyitották a hátsó csomagtartót, és megláttam a vizes búvárruhákat, sejtettem, hogy jó fejek lesznek. Feltevésem beigazolódni látszott, amikor megengedték, hogy a légkondis autóban üljünk, amíg ők kávéznak, sőt még csokit is hoztak nekünk, mert szerintük „eléggé le vagyunk amortizálva”.

Kiderült, hogy ők is Vecsésen laknak, mint Anna, így házhoz tudnak vinni minket. Magyarországra érve mindenkit felhívtam, hogy biztonságban vagyok. Meglepetésemre a nagyszüleim csak most tudták meg, hogy stoppal mentem... és nem vonattal. Szerencsére mindenki csak nevetett, hogy anyám nyomdokaiba léptem.

Fáradtan vártam, hogy végre begördüljön az autó a házunk elé. Sofőreink megígérték, hogy vacsira hazaérünk, és ismét nem kellett bennük csalódnunk: egyre ismerősebb utakon száguldottunk, miközben leszállt az este...

Koppány Csenge

A lányok eddigi kalandjait  ITT , ITT és ITT követheted nyomon.