Van egy barátom, legyen a neve Cincér, mert amikor először találkoztam vele, egyből az jutott eszembe, hogy ha rajzfilmhős lenne, biztosan egy elegáns, pödört bajszú cincér volna, aki frakkban jár és bogárlányokat csábít el. Van benne valami nem evilági, és sosem tudom eldönteni, hogy ez az egész jelenség csak kamu, vagy egy életstílus, aminek a látványát újra meg újra fel kell dolgoznom, amikor találkozom vele. Tudjátok mit! Nem is Cincér, inkább egy különös indiai herceg vagy valami hasonló.

Bár nem sokat tudunk egymásról, nem beszélünk naponta, mégis jó vele időnként találkozni, meghallgatni, hogy a maga gurura hangolt stílusában, miként vélekedik az én helyzetemről.

Szóval tőle tudom, hogy a „megbocsátok, de nem felejtek" egy bődületes baromság.

Ameddig nem felejtesz, megbocsátani sem tudsz.

Amíg ott őrizgeted az agyad hátsó szegletében a sérelmedet, hogy adott pillanatban majd elővehesd, addig igazából nem bocsátottál meg. Amikor már nincs jelentősége, amikor már eszedbe sem jut, na akkor. Forgive and forget! Valahol tényleg összeér a kettő.

Ezen gondolkodtam a minap, mert a terápia miatt folyamatosan tolulnak fel az érzések, a félelmek és az emlékek a lelkemből. Időnként teljes erőbedobással öntik el az agyamat, a szívemet, mindenemet. Ilyenkor van az, hogy G. szomorúnak lát. Hogy szinte idegenek is megkérdezik, mi a bajom. Semmi. És ez igazi is. Nincs baj, csak tele lettem emlékekkel.

A szorongásaimról beszélni, az olyan, mint felidézni egy álmot. A fejemben nagyon kerek és érthető minden egyes képkockája, de kimondva… bizarr zagyvalék lesz az egész, magam is butának, irreálisnak találom, és már nem is értem, hogy miért éreztem annyira fájdalmasnak, ijesztőnek vagy akármilyennek, amikor álmodtam. Hát, valahogy így van ez a félelmekkel is. Az én fejemben érthetőek, én tudom, hogy miért érzem kényelmetlenül magam tőlük, hogy miért szeretnék kibújni a bőrömből vagy a fejemre húzni a takarót és jó sokáig ott maradni. Aztán elmondom annak, aki a hogylétem felől érdeklődik, és tízből kilenc csak néz rám értetlenül. Vagy mond valami banálisat, ami mögött a legjobb szándék húzódik, csak épp nem segít rajtam. Nem is tudna segíteni, mert ez nem az ő problémája, és ha szerencséje van, nem is élt át hasonlót.

De aztán akad tízből egy, aki a) tudja, miről beszélek, b) aki nem tudja, de van annyi empátiája, hogy nem traktál hasznavehetetlen közhelyekkel, hanem csak annyit mond, hogy itt vagyok, ha beszélnél róla, meghallgatlak, vagy tessék, itt az én példám, hátha könnyebb lesz attól, ha látod, más meg mástól fél.

Persze akárhány emberről beszélünk, az egész örvény csücskében mégiscsak én állok.

Van a Szex és New Yorkban egy rész, amiben azt taglalják, hogy minden nőnek, sőt – azt hiszem tágíthatjuk a kört – minden embernek, létezik egy olyan epizód az életében, amit viccelődéssel, bohóckodással próbál elütni, ha szóba kerül. Amiről úgy beszél, mintha nem is számítana, mintha valami lényegtelen dolog lenne. Ezek azok, amelyekkel nem szeretünk vagy nem szeretnénk szembenézni, és könnyebb úgy tenni, mintha nem is számítanának. Valami fura önvédelmi mechanizmus ez.

Ha úgy csinálok, mintha nem lenne jelentősége, akkor talán tényleg súlyát veszti. Pedig dehogy!

Amikor épp nincs kedvem szorongani azon, hogy kirúgtak az ország legjobb egyeteméről, és hogy hónapokon át hazudtam a családomnak, akkor egy pimasz félmosoly vagy valami kamaszos kuncogás kíséretében mesélem el, hogy hát igen, kipenderítettek az ELTE-ről, haha. Én, a hosszú lábú bosszúálló, a nagy lázadó, a nem tudom én micsoda. És látod, engem ez nem is érdekel, nekem ez nem is fáj.

Pedig fáj.

Fáj, és szégyellem magam amiatt, hogy három évvel ezelőtt ekkora bakot lőttem, hogy ennyire egyértelműen, szinte habozás nélkül a rossz megoldást választottam. Némi küszködés és időhúzás után megszereztem az alapképzéses diplomámat, és az egész őrületes hajtás végén még ahhoz is sikerült némi erőt gyűjtenem, hogy magasan a ponthatár fölötti eredménnyel bejussak a mesterképzésre. Két év. Ennyit kellett volna egy lábon ugrálva kibírni. Megcsinálni néhány tárgyat, megírni egy diplomamunkát, és a negyedik félév végén szépen búcsút inteni az egyetemnek.

Olyan volt ez, mint a receptek, amiket úgy reklámoznak, a gasztrokirályok- és királynők, hogy „elronthatatlan.” Ugyan… Bármit el lehet rontani, még egy ilyen egyszerű kétéves tervet is. Bejárogattam órákra, de egyre kevésbé tudtam, egyre kevésbé akartam odafigyelni. Nem kötött le, nem érdekelt, akkor már második éve teljes állásban dolgoztam, ráadásul a „szakmában”, nem volt okom panaszra. Csakhogy nem volt okom a tanulásra sem. Ment minden a maga útján, még a büszkeségem sem állt oda a diploma ügye mellé, hogy gyerünk, már csak egy kicsi van hátra, más is meg tudta csinálni, neked sem okozhat gondot. Először csak egy–két vizsgám nem sikerült. Sebaj, gondoltam, majd a következő félévben! Aztán a következő félévben már az órákat sem látogattam. Vizsgázni sem vizsgáztam. Miközben erről a családom és a barátaim előtt mélyen hallgattam.

A környezetemben mindenki úgy tudta, hogy feltartóztathatatlanul haladok a célom felé. Egészen addig, amíg egy márciusi napon meg nem érkezett a levél az egyetemtől.

A hallgatói jogviszonyomat ezennel megszüntették. Kevésbé formálisan: kirúgtak.

Miközben a barátaim diplomát szereznek, doktori fokozatokat zsebelnek be, családot alapítanak és így tovább… én, a család nagy reménysége, nyolc év alatt fogom a bölcsészkart elvégezni. De hát erről nem szeretek beszélni. Nem szeretek beszélni arról, hogy hülyeséget csináltam. Hogy előttem volt a választási lehetőség, és nem zsákbamacskák közül kellett választanom, tudatosan indultam a rosszabbik irányba.

Nem bocsátottam meg magamnak. Nem tudtam még elengedni ezt az egészet, és, ahogy Mártával, a pszichológusommal beszélgetünk, és taglaljuk az életem különböző szakaszait, csak rosszabb, mert felkavarodik ez az egész. Persze bízom benne, hogy jó vége lesz, megéri a fáradság, de néha nagyon elcsigázottnak érzem magam.

Nagyon jó volna azt leírni, hogy: és akkor ezennel ünnepélyesen megbocsátok magamnak, és felejtsük el az egészet, kezdjünk tiszta lappal, de nem megy. Egyelőre nem hiszek magamnak. És ameddig úgyszólván vezeklésnek tekintem azt, hogy újra egyetemre járok, nem is lesz ez másképp. Halogatom a megkönnyebbülést, tologatom a boldogságot. Majd akkor, ha vége lesz. Majd akkor, ha ezt befejeztem. És, hogy közben eltelik egy egész év az életemből? Hát igen… ezt én is tudom, ettől én is megijedek. De ahogy másnak sem mondom: oké, megbocsátok, ameddig nem gondolom tényleg úgy, addig magamnak sem fogom ezt mondani. Mert még a végén az első „konfliktusnál”  megint a saját fejemre olvasom… Aztán megint ott állok, ahol a part szakad.

Inkább várok egy kicsit, hogy tényleg szívből jöjjön. És akkor megint jóban leszünk.

Kormos Lili

A kép illusztráció