Elkezdtem futni. Érdemes lenne körkapcsolást tartani az ismerőseim között, amikor elolvassák ezt a mondatot. Mintha azt mondanám, hogy bréking nyúz: soha többé nem eszem töltött káposztát és nem alszom nyolc óránál többet! Kiröhögnének és legyintenének, hogy ugyan, hagyjuk már! Szerintem én vagyok a világ leglustább sportolója, de ha az nem is, paralimpiai bajnoka egészen biztosan. Elnézést, ha illúzióromboló leszek, de én világéletemben utáltam sportolni. Untam az edzéseket, sosem tudtam megszokni a korán kelést, a testem mindig rosszul reagált a reggeli mozgásra, és semmi élvezetet nem találtam az oxigénhiányos állapotban. Fáj, rossz, kellemetlen, akkor meg minek?

Erre a kérdésre tizenegy éven keresztül a győzelem volt a válasz.

A versenyekkel járó mámorító érzés vitt le nap mint nap az uszodába,

ezért kínlódtam végig napi öt órát a medencében, ami egyetlen pillanat alatt törlődött a dobogó legfelső fokán állva. Abban azért volt valami perverz élvezet, hogy feszegettem a határaimat. Nem is elsősorban fizikailag, inkább idegileg és lelkileg. Meddig tudok megharcolni azzal a gondolattal, hogy a napom nagyobb részét olyan tevékenységgel töltöm, amelyben nem lelem örömöm, hogy aztán a végén egy katartikus nagy pillanatban beteljesüljön minden nehézség és küzdelem.

A lendület a 2004-es athéni paralimpiáig tartott, utána abbahagytam az úszást és egy rövid levezető időszak után nagyjából a sportolást is. Voltak fellángolások, amelyek közül általában a hiúságom és az élsport után felszaladt kilók jelentették a legnagyobb motivációt, de valahogy sosem tudtam túllendülni ezen ponton, és nem vált életformámmá a rendszeres sportolás; mindig megmaradt az egyik hóbortnak a sok közül. Én újra és újra az a január elején újévi fogadalomtól belelkesült tohonya voltam, aki már márciusban nem járja le a teljes havi bérletet, áprilisban pedig csak lelkiismeret-furdalásból veszi meg a 12 alkalmas belépőt, de meg sem közelíti az edzőtermet.

Próbálkoztam mindenféle mozgásformával, amelyek közül végül a TRX és egy szuper edző, Ágh Csaba kőkemény edzései hoztak látványos eredményt. Igaz, ekkor már ismertem Marcit, úgyhogy azt gondoltam: a sárkány hét levágandó fejének egyike az lehet, ha tesztelem, miként tűri, amint az életemért küzdök egy hevederen lógva, a saját izzadságomban fuldokolva. Szerintem csak azért nem ábrándult ki belőlem örökre, mert sikerült olyan mozgásformát találni, ahol egyszerűen nem volt elég oxigén az agyában, úgyhogy nem tudta értelmezni a látványt, amelyet nikkelbolha állapotomban nyújtottam.

Ebbe a felfelé ívelő időszakba kopogtatott be Barnabás. Az első trimeszter pihenőidőszaka pont elég volt arra, hogy kiessek a ritmusból, majd születése után a 16 hónapig tartó kialvatlanság mindig megfelelő kifogásnak bizonyult, ha szóba került a sport. Londonban viszont egyszerűen nem lehet nem sportolni. A város egyik legkedveltebb futóútvonala épp az ablakunk előtt halad el, így nap mint nap látom a fiatalokat, öregeket, a csúnyán és a technikásan futókat, a futóruhában munkába igyekvőket, a babakocsit tolva vagy kutyát sétáltatva edzőket illetve ezek tetszőleges kombinációit. Itt tényleg mindenki sportol.

Négy hónapig derekasan ellenálltam a kísértésnek, pedig már  egy gyönyörű széldzsekit is kinéztem magamnak, amit a tizedik futás után szántam volna magamnak jutalomként. A széldzseki végül maradt a boltban, én meg a fotelban.

Aztán itt volt a London maraton, ahol láttam a sok-sok hétköznapi bajnokot küzdeni, szenvedni és győzni. Nem olyan régen meglátogatott minket egy SUHANJ!-os barátunk, aki egyedülálló anyukaként, két fiú mellett (akik közül az egyik autista) is talál időt a futásra. A wmn.hu interjú után pedig felkerestek olyan magyarok, akik pont itt laknak a közelünkben, és mellékesen hobbifutók. Ha ez nem lett volna elég jel, még Barnabás éjszakai alvása is óriásit fejlődött, és a körülöttem lévő, hasonló nehézségekkel küzdő anyukatársak közül is egyre többen húztak futócipőt. Ezek mind, együttesen felülírták a futás iránt táplált zsigeri utálatomat, és kimerészkedtem a Temze-partra egyet kocogni.

Ez a kis könnyed öt kilométer olyan jól sikerült, hogy még aznap beneveztem életem első félmaratonjára, amelyet terveim szerint szeptember 6-án teljesítek a festői Richmond Parkban. Eddig egyetlen csili-vili motivációs ruhával, cipővel, táskával

sem tudtam kimozdítani magam a komfortzónámból, úgyhogy vissza kellett nyúlnom a gyökerekhez. Nem volt más megoldás, mint benevezni egy versenyre és edzésterv szerint készülni.

Lusta vagyok, de legalább makacs és kitartó, amellyel néha ellensúlyozni tudom a kezdeti nehézségeket.

A második héten tartok és rengeteg élmény ért. Megbizonyosodtam arról, hogy van még tüdőkapacitásom, de semmire nem megyek vele, mert egyáltalán nem tudok helyesen lélegezni futás közben. Nem kopoltyúsoknak való mozgás ez. Technikailag és esztétikailag is hagy némi kívánnivalót maga után a mások által gyors sétának, általam villámsebességű futásnak érzékelt mozgásforma, ezen igyekszem hát javítani. Futottam esőben, ami sokkal jobb, mint hittem. Futottam szélben, ami sokkal rosszabb, mint gondoltam. Futottam három kilométert úgy, hogy azt hittem összeesek a végén, és öt kilométert úgy, hogy azt éreztem, bármeddig el tudnék futni.

Részt vettem egy „park run"-on, ami majdnem minden londoni parkban van szombatonként. Ez egy ingyenes, öt kilométeres futás. Mérik az idejét, elektronikusan rögzítik, így hétről-hétre nyomon követhető a fejlődés. Olyan hangulata van, mint egy versenynek, csak önkéntes alapon zajlik a szervezés. Az egyetlen gond vele, hogy reggel kilenckor rajtolnak. Az én testem ilyenkor mérhetetlen sértettséggel reagál minden mozgásformára, úgyhogy ha nem a gyönyörű Bishop’s Parkban futottam volna – az önkéntesek folyamatos tapsolását és biztatását hallva, egy itt élő magyar futólány társaságában, aki végig tartotta bennem lelket, – akkor valószínű az első kanyarban a Temze felé vettem volna az irányt.

A legjobb az volt, amikor Barnabással jött velem szembe és én futottam felé. Rájöttem, mennyire fontos, hogy lássa, a szülei sportolnak, és ez ugyanannyira része a napnak, mint az evés, alvás, játék. Ezen múlhat, hogy ő hogyan viszonyul majd a sporthoz. Sokat kell még dolgoznom azon, hogy futás közben másra is tudjak gondolni, mint arra, amit csinálok, és valóban kikapcsolódást jelentsen az az idő, amit magával a mozgással töltök. Addig, amíg eljutok idáig, a járulékos jóságokból táplálkozom. A büszkeségből és elégedettségből, amit futás után érzek, és amit Marci szemében látok egy-egy edzés teljesítése után. Sokáig az volt a kifogásom, hogy fáradt vagyok, merthogy tényleg állandóan álmosnak éreztem magam, attól függetlenül, hogy Barnabás aludt vagy nem aludt éjszaka. Az álmosság olyan természetes állapotom, amióta az eszemet tudom, mint a jókedvem. Ez is javult valamelyest, amióta sportolok.

Izgalommal és kíváncsian várom az előttem álló heteket, hónapokat, kilométereket. Még nem jött el az „aha” érzés, az a fajta szabadság, amiről Gina írt, és még azzal is adós vagyok, hogy futónak nevezzem magam. Ígérem, szólok, ha már ott tartok, de addig vegyetek ti is futócipőt, mert sportolni jó! Még úgyis, ha nem (jó)!

 

Pásztory Dóri