WMNSloggi

-

Amikor a tízes éveim elején jártam, alig vártam, hogy megvehessem magamnak az első tangát.

Mert a tangabugyi akkoriban bizony a nagybetűs nővé válás zálogát jelentette nekem. A tangát viselő lányok szexisek voltak és magabiztosak. No meg nagylányok.

Amikor végre én is megkaparintottam az első darabot, el sem tudom mondani, mennyire menőnek, felnőttnek és nőnek éreztem magamat! Ezután sok-sok évig el sem tudtam képzelni, hogy a „csúnya, normál fenekű" bugyik egyáltalán a kezem ügyébe keveredjenek. Igen, tizenévesen határozottan letettem a voksomat a lehető legkisebb alsóneműk mellett.

Tangás korszakom egészen felnőttkoromig tartott. Mármint a tényleges felnőttkoromig. Amikor már nemcsak annak éreztem magam, hanem az is voltam. Olyan ember, aki felnőtt dolgokkal foglalkozik. Tudjátok, munka, párkapcsolat, számlák, szórakozás, lakbér, szórakozás, szórakozás... A tanga még tartotta magát, de bizonyos élethelyzetekben már be-befigyelt a kényelem és a praktikum igénye, így aztán megjelent a fehérneműs fiókomban néhány anyagigényesebb darab is.

Bugyiügyi hozzáállásom a betegségem idején változott meg végérvényesen. Elméletileg – így hangzott az orvosi tanács – a tangát csak a műtéteim utáni néhány hétig kellett volna elfelejtenem, amíg rehabilitálódtam. De a valós felépülésem sokkal hosszabb ideig tartott, és ez a külső-belső érési folyamat másfajta igényt (és szemléletet) alakított ki bennem.

Elkezdtem megszeretni a kényelmes darabokat. Máshogyan tekintettem rájuk. Már nem a csúnya bugyit láttam bennük, hanem az egészség- és mozgásbarát praktikumot. Egy újfajta szexiséget.

Olyat, ami úgy kényelmes, hogy közben nem kell megfosztania magát a nőnek a magabiztosságától.

És az új kedvenc bugyijaim nemcsak ápoltak és eltakartak, hanem pontosan olyan jó szolgálatot tettek, mint Bridget Jones legendás darabja... Eleinte a zörgő csípőcsontomat vonták be jótékony, puha anyaggal, aztán a köldökig felkúszó hegeket, végül az újdonsült életörömömnek köszönhetően felkúszó „röcögő hájacskákat” is. Ezek a bugyik elaltattak, tűrtek, nem szúrtak és nem feszítettek, simán csak kényelembe helyeztek. Szolgáltak.

Aztán, ahogy visszatért belém az erő és az energia, úgy fordult a figyelmem újra a csipkés csodák irányába. Hiszen már lehet, hiszen már szabad! Néhány hónappal ezelőtt egy csilivili fehérneműboltban kinéztem magamnak egy kívánatosan szexi tangát. Megvettem, hazahoztam, felvettem... és nem éreztem magam jól benne. A tükör előtt állva egy kicsit sem éreztem magam tőle szexibbnek, sőt. Kényelmetlen volt, szúrt, szorított, elállt, kilógott... lekívánkozott rólam, de azon nyomban.

Pedig nagyon sokáig én voltam a ballon alatt egy szál fűzős szettben bulizni induló, magas sarkú cipőben kopogó démon.

A „nagyibugyi" számomra nem pejoratív jelző. Sőt, dicséret! Nem azért mert nagyi, és nem is biztos, hogy olyan nagy. Hanem azért, mert az vagyok, az lehetek benne, aki vagyok. Egy harmincas nő, aki tisztában van magával, aki nem attól érzi magát szexinek, hogy kényelmetlen, szorítós micsodákba öltözteti a testét.

Nő vagyok. Nagyibugyiban, sportmelltartóban, sőt akár kinyúlt melegítőben is…

Aki ezt nem hiszi, járjon utána!

Szentesi Éva