-

Ritka nyomasztó hely a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Intézete, és eléggé bizarr – bár a cím ismeretében azért mindenképpen stílusos – hogy Gerlóczy Márton épp ide szervezte legújabb regényének, az Elvonókúrának a bemutatóját. Ami nem csupán a helyszín miatt volt különös, hanem amiatt is, mert ezen a szeánszon egy szó sem esett a mű irodalmi értékeiről (ami egy regény esetében minimum különös), magáról a szenvedélybetegségről viszont annál több. És a közönségből gyakorlatilag kifakadó kérdésözön miatt ismét rá kellett döbbennem, mennyire nincs képben az emberek többsége a függőségekkel, legyen szó bármilyen szerről: drogokról, piáról, cigarettáról.

Egy olyan országban, ahol a felmérések szerint csaknem egymillió alkoholista él (a többi függőről most ne is beszéljünk), ami azt jelenti, hogy ennek az egymillió embernek a hozzátartozói, munkatársai (amíg van munkájuk), barátai is részesülnek az „áldásból”. És nem tudnak az egésszel mit kezdeni.  

Márton regénye persze nem egy tipikus elvonókúráról szól, ezért csalás kicsit a Nyírő a maga valóságosságával, szagaival, nemlétező színű csempéivel, kóválygó betegeivel. De függő ember persze nála is akad, csak éppen nem lenyugtatózva delirál a félhomályos kórházfolyosón, hanem bebábozódva „pihen” egy függőágyban Thaiföld egyik kicsiny szigetén. Két főhőse van ugyanis a könyvnek, Márczy Lajos (már jó pár műben a szerző alteregója) illetve a Pincér, akivel elindulnak a világ másik felére. Márczy feltöltődni és regényt írni, a Pincér új, józan életet kezdeni. Persze az eredeti tervekből nemigen lett semmi. A Pincér képtelen leállni a piával, így az író tervei is módosulnak: a tervezett kikapcsolódás helyett barátja lelkére beszél, dühöng, feladja, menekülni próbál, visszatér – állandóan a Pincérrel foglalkozik. Szerencsére közben naplót is vezet. Nagyon lehangoló lenne a könyv, ha csak a tényeket néznénk: a kudarcot, az örvény lehúzó erejét, ha a szerző nem ellensúlyozná az egészet az általam nagyon kedvelt fanyar iróniájával.

Gerlóczy – saját bevallása szerint – azért választotta ezt a naplószerű végleges formáját a regénynek, hogy magának a szövegnek is addiktív jellege legyen, azaz folyamatosan vigyen tovább a maga monotonitásával, illetve ismétlődéseivel. Az alkoholista ember ugyanis egy idő után igen repetitív. Előjönnek ugyanazok a sztorik, viccek, keservek. Ezt modellezi, és így húz be magába ez a „berúgott” szöveg.  A Pincér hiábavaló küzdelme szánalmat keltő és szívszorító, egyszerre vagyunk rá dühösek, miközben sajnáljuk, és legszívesebben belevernénk a fejét a falba:

„Hát nem érted?! Ha így csinálod tovább, nem csupán a csinosságodat, a munkádat, a még megmaradt emberi kapcsolataidat tékozlod el, hanem egyszerűen megdöglesz. De nem ám szépen és csendben, hanem csúnyán és nyomorultan! Ezt akarod?!”

Megpróbálta Márczy is, hogy a lelkére hasson, persze hiába. Én persze tudom, hogy a függőnek beszélni olyan, mint a falra borsót hányni.

Annak idején, amikor én is ittam, nekem is beszélhettek, minden lepergett rólam. Én is a legrosszabb kifogással éltem. Hogy majd abbahagyom, ha akarom. Csak éppenséggel még nem akartam. Amikor első alkalommal voltam a segítőmnél, örültem, hogy magamtól mentem, és nem vártam meg, amíg visznek. (Egy barátnőm zavart el oda, mert látta, én már csak sodródom. A lakásom ajtaja tárva-nyitva volt, mikor rám talált, üvegek szerteszét, dolgozni már napok óta nem tudtam. Örökre hálás leszek neki.) Mert onnan talán még nehezebb. De üzenem mindenkinek, hogy próbálják rávenni a függőt, kérjen segítséget. Mert másképp nem megy. Tényleg nem. Vagy csak ideig-óráig, és ha nem sikerül a teljes életmódunkat a józanodás céljába állítani, borítékolható a visszaesés, sokszor súlyosabb állapotba kerülve, mint a kiindulásnál volt.

Bajzáth Sándor egykori függő, aki ma már segítőként dolgozik, szintén ott volt a bemutatón, a „színpadon”. (Neki két éve jelent meg a Repülök a gyógyszerrel című önvallomása, amit szívem szerint kötelező olvasmánnyá tennék, mert sok mindent elmond a betegségről, azaz a függés természetéről, nagyon belülről. És fontos lenne valamennyire megérteni a betegeket, hogy segíteni tudjunk rajtunk.) Bajzáth valahogy úgy fogalmazta meg a lényeget, hogy a szenvedélybetegeknek fel kell fognunk: nem a puszta akaratunkon múlik a dolog. És főképp nem ez erőn.

Egyszóval nem akaraterő kérdése, hogy le tudjuk tenni a drogokat, a piát, a cigit. A gyógyulás ott kezdődik, ha ki tudjuk mondani igazi belátással, hogy van valami (a szer), ami erősebb minálunk.

Innen már elstartolhatunk: Bajzáth kiemelte, hogy Gerlóczy Márton könyvében külön izgalmas, ahogy az író átmegy azokon a stációkon, melyeken a szenvedélybetegek hozzátartozói átesnek. Több stáció van, ezek olykor keverednek. Van, aki sokáig bagatellizálni próbálja a társa ivását. Van, aki hosszú évekig tűr. Aztán jön a rábeszélés, a könyörgés, a düh, olykor a belenyugvás, „nekem ez jutott”. Rengeteg kapcsolatot szétütött már a szer (tényleg legyen az bármi), és, ugye, az is világos, hogy a családon belüli erőszak esetei is legtöbbször alkoholos befolyásoltság alatt történnek? Ahogy a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok is sokszor visszavezethetők az italra. És ez csak a jéghegy csúcsa. Az alkoholista szülők gyermekeit például még meg sem említettem.

A függőség hatalmas teher a környezetünknek is. Ezt mutatja meg kicsiben Gerlóczy regénye.

Én persze „képzett" alkoholistaként (aki immár hét és fél éve nem ivott egy kortyot sem), azt gondolom, életveszélyes vállalás volt egy alkoholistával nekiindulni a világnak a leszokás vágyával.

Bekövetkezhetett volna például a delírium tremens is... vagy – ahogy például egy nagyon kedves ismerősömnél – a hirtelen elvonás miatti szívbénulás. Nem tudom, mit csinált volna akkor a szerző. (Nem csupán a konkrét helyzetben, hanem utána a lelkiismeretével is.) Mióta józanodom, mindig felháborít, mennyire erős az alkohol kultúrája, amelyben élünk. Ráadásul hivatalosan is öntik le a torkunkon a piát: a szabad pálinkafőzéssel, a rogyásig támogatott sör,- bor- és pálinkafesztiválokkal. Gyakorlatilag én fizetem, hogy egyre több lesz az alkoholbeteg. És ez a pénz nem drog- és alkoholprevenecióra megy például... vagy az ellátórendszer rendbetételére. (Mert a Nyírőben is olyan durvák az állapotok, hogy egy fél napot sem tudnék ott eltölteni.)

Arra nincs pénz, hogy minden helyrejöjjön, a segítésre pedig nincs igazi akarat. De talán épp az ilyen könyvek és a nyilvános megbeszélés tud segíteni. Legalább annyit, hogy ha látjuk egy rokonunkon vagy egy barátunkon a nyilvánvaló jeleket, megpróbáljuk a segítség felé terelni őket, és nem megyünk bele a függők játszmáiba, hogy a végén mi is beleroppanjunk…  

Karafiáth Orsolya

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/axelbueckert