-

Nem iszom

Hat évvel ezelőtt hoztam egy döntést: nem iszom többet alkoholt. Azóta megtapasztaltam, mit jelent a kisebbséghez tartozni Magyarországon. Milyen szembekerülni a nagy többséggel. Azzal a többséggel, amelynek fiatal, középosztálybeli magyar férfiként magam is sokáig tagja voltam.

Elég nehezen tudok olyan társasági összejövetelt mondani, ahol nincs jelen az alkohol. Ahol nincs „koccintsunk egyet”, ahol nem kérdezik meg, hogy „mit iszol”? A válaszom ma már ilyenkor az, hogy: „vizet. Vizet iszom.”

Ez pedig beindítja a hitetlenkedő reakciókat:

„Nem iszol alkoholt?
Sört sem?
Esetleg egy pohár bort?
Csak egyszer-egyszer?
Tényleg soha nem iszol?”

Tényleg. Nagyon nehezen megy át a döntésem. Ahogy az is, hogy a nem az nem, és ez minden alkoholos termékre vonatkozik.

Ezután következik a „miért nem”?

Attól függ, mennyire részletes a válaszom, hogy a másik emberrel milyen a viszonyom. Ez az egyik legnehezebb helyzet. Sokan nem hajlandók elfogadni azt, hogy egy néhány órás ismeretség után nem mesélem el a történetemet. Az is előfordul, hogy elmondom az igazságot, de a váratlan válasz után tovább ismételgetik a kérdést. „Miért nem, de tényleg, miért nem?” Amikor egy új társasággal nyaraltam, három-négy napig minden étkezésnél és az összes esti beszélgetésnél újra és újra megkaptam a kérdést: „miért nem iszol?” 

Mintha nem volna elég a valóság. 

A döntésem alapvetően csak az én életemre vonatkozik. Én soha nem szólok bele, nem kérem számon senkin, hogy ki mit tesz magával, mennyit és mit fogyaszt – még akkor sem, ha hozzám közel álló személyről is van szó. Viszont úgy érzem, jogom van saját magammal kapcsolatban döntést hozni, és nem vagyok köteles ezt (újra és újra) megindokolni.

A történet még folytatódni szokott. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha nem iszom alkoholt, akkor más sem érdekel, és ennek hangot is adnak. „Nem iszol alkoholt? Buzi vagy?” Van egy újabb lépés: „A szexet is guminővel csinálod?”

Akadnak a kedvesen viccelődők, akik óva intenek, hogy „vigyázzak, nehogy hazafelé menet kijöjjön belőlem az ásványvíz.” Vagy tudni vélik, hogy egyszer biztos nagyon berúgtam, azért nem iszom már. Előfordulnak kezdő alkoholisták, akik érzik, hogy lassan kialakul a függőségük, ők hajlamosak iszonyatos provokációnak venni, hogy van ott valaki, aki nemet mond.

De a kedvenceim azok az orvosok, akik egyszerűen nem hajlandók elfogadni a döntésemet. Mármint a rendelőben, a vizsgálat során. Kérdezi az asszisztens az alkoholra vonatkozó információt. Mondom: nem iszom. Az asszisztens beírja. Erre jön az orvos, aki ezt szó nélkül átírja (megtörtént). Vagy arra utasít, hogy márpedig esténként igyak meg egy pohár vörösbort, és kéri az asszisztenst, hogy ezt rögzítse (ez is megtörtént).

Elmondom, miért

Ez a történet úgy teljes, ha ti is megtudjátok, miért döntöttem úgy, hogy leteszem a poharat.

Alkoholista családban nőttem fel. Persze ebből még nem következne egyértelműen, hogy nemet mondok. Nekem soha nem volt gondom az alkohollal. A fogyasztási szokásaim nem voltak negatív hatással az életemre. 

Diplomát szereztem, jó munkám volt. Úgy tűnt, megy a szekér, viszont a húszas éveim közepe táján mégis padlót fogtam. Hogy miért kerültem oda? A munkaalkoholizmusom miatt. Nekem a munka lett a drogom. Élveztem a sikereket, az elismerést, és egyre többet dolgoztam, hogy még több és több elismerést zsebeljek be. Ennek az lett a következménye, hogy teljesen beszűkültem, elmagányosodtam. Függővé váltam.

Miért történhetett ez meg velem?

Az alkoholizmus családi betegség, és a teljes környezetre negatív hatással van. Minden mintámat, stratégiámat ebből a rossz körből merítettem. Mértéktelenül hajszoltam a sikerekből származó örömöket, mint ahogy apám hajszolta a pia okozta mámort. Üldöztem a vezetőimet, hogy még több felelősséget és feladatot kapjak, hogy nálam legyen az irányítás. Ha nem a saját munkámat végeztem, akkor mások bedőlni készülő projektektjeit próbáltam megmenteni. Aztán amikor kimerültem, úgy éreztem, én vagyok az áldozat, akit kihasználnak.

Olyan lettem, mint anyám... aki kényszeresen meg akarta menteni apámat. Üldözte, hogy ne igyon, úgy viselkedjen, ahogy ő szeretné. Megmentette, ha bajba került, és amikor elfogyott az ereje, úgy érezte, hogy ő az áldozat a történetben.     

Akkor felismertem, hogy baj van, szenvedélybeteg vagyok. És változtatni akartam. A terapeutám javasolt egy önsegítő csoportot, ahova felépülő függők és a hozzátartozóik jártak. Ennek az volt a mindenkire kötelező alapfeltétele, hogy teljesen szermentesek legyünk. Hiába nem alkoholfüggő voltam, nekem is le kellett mondanom a szeszről, ami esetemben egy szimbólum volt. Hiszen azt nem tehettem meg, hogy a munkáról (és a keresetemről) teljesen lemondjak.

Először totál hülyének néztem őket, hisz nekem nem volt gondom kémia tudatmódosítókkal. Mi szükség van erre? De aztán... vállaltam a dolgot, mert fejlődni akartam. A kezdeti időszakban semmi hasznát nem éreztem az alkoholmentes életnek, sőt zavart, hogy mindenki csak csesztet érte.

A csoportba járás ugyanakkor sokat segített. Egyre többet tudtam meg magamról.

Megértettem, hogy talán tényleg nincs gondom az alkohollal, de a történetem, a függőségre való hajlamom miatt esetemben nagyobb a rizikófaktor. Hogy ami ma a munkafüggőség, az holnap egy tudatmódosító szer...

Aztán hosszabb távon elkezdtem érezni az egyértelmű előnyeit az absztinenciának. Megtapasztaltam, hogy más így az élet. Ha nem iszom alkoholt, minden helyzetetet máshogy látok, és annak következményeit is józanul élem meg. Sokkal jobban megértem magam és a másik embert, ebből kifolyólag jobban tudok reagálni. Élesebbé vált a valóság, és ez hihetetlenül izgalmas élmény volt számomra. A testi józanság mellett sokkal könnyebb egy érzelmi fejlődést vagy érzelmi józanságot fennartani.

Ma már úgy érzem, nem éri meg nekem kockáztatni. Hát... ezért. Köszönöm. Nem iszom. Ez az én döntésem.

E. E. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/champc