-

Nem. Nem és nem! Hogy vártam, hogy kimondja az első szavát (kutya), hogy nevén nevezzen dolgokat, és ne kelljen találgatni minden sírás okát. Azt nem mondták, hogy a kedvenc szava a „nem!" lesz, felkiáltójellel a végén, és minden olyan helyzetben használni is fogja, amikor nem (!) kellene. Például a fogorvosnál.

Kezdjük az orvosválasztásnál. Miután a körzeti fogorvos néni leüvöltötte a gyerekem haját első, gyanútlan fogorvosi kezelése során (amikor még kinyitotta a száját, és azt is hagyta, hogy injekciót döfjenek az ínyébe), meglett a baj. A dokinéni, akihez iskolások is járnak fogászatra, csúnyán lehordta ötéves gyerekemet, amiért az sír. Soha többet nem is nyitotta ki a száját senkinek.

Az orvosválasztás innentől úgy indul, hogy ráguglizok a kedves helyi magán fogorvosokra, fogcsikorgatva félreteszem a rávalót valahogy, és beindítom a Tindert. Bizony, a gyerekem nem megy akármilyen orvoshoz, csak ahhoz, aki nő, és kedves, vagy – ha ilyen nincs – (feltűnt már, hogy a fogorvosok nagy része férfi?), akkor ahhoz a férfi orvoshoz, aki tetszik neki. Meg kell mutatni a fényképeket, és azok alapján dönt, hogy igen vagy nem. Ezt csinálja ötéves kora óta. Továbbmegyek, megtörtént, hogy az ügyeletes orvosnál – 39 fokos láz ide vagy oda – közölte, hogy ez a doktor bácsi nem tetszik neki, és ő aztán nem fogja megvizsgálni (a lányom a fiatal, sötét hajú, kedves arcú orvosokra bukik, ez meg szegény hatvan felé járt, és szemüveges volt), majd teátrálisan kivonult a vizsgálóból. Az ajtónál kaptam el. 

Rendben, alkalmazkodjunk a gyerek igényeihez, és válasszunk együtt jóképű férfiorvost. Megvan! Végre! Ott ülünk nála, nem is lehetne cukibb, a váróban halk zene szól, a gyerekem meg közli, hogy bocs, de nem.

Itt a randi, vettünk bort (valamivel ki kell kezelnem magam a stresszből), foglaltunk asztalt (széket), csinosan felöltöztünk, és akkor visszatáncol.

Nem érdekelte a gyümölcsízű lidokainos zselé, a rábeszélés, a zsarolás (ó, anyák végső eszköze!), jött a hiszti és a: de neheheheeem! Mondhattam bármit, beszélhetett az orvos, az asszisztens, a gyerek bezárta a füleit. Ekkor, annak tudatában, hogy gyereket sehol nem hajlandók elaltatni fogászati kezeléshez (Csipkerózsika randijai mennyivel egyszerűbbek lettek volna, ha még alszik!), már legszívesebben kikaptam volna a doki formás kezéből (még nekem is tetszett) az egész doboz zselét, és végigkentem volna a lányom arcán, lehetőleg a beszédközpontot is érintve. A foga fáj. Orvosnak nem nyitja ki a száját akkor se, ha ő választotta. Mit csináljak? Miután letettem a régi jó pálinkás-borbélyos falusi módszerről (delikvenst leitat, elcipel, szájat kifeszít, fogat kihúzzák, csókolom, viszontlátásra), maradt a tömény elkeseredés. Pártában (és fogfájósan) maradunk.

A nem az nem. Persze titokban örülök neki, hogy a gyerekem – egykori önmagammal ellentétben – képes nemet mondani bátran, nem törődve elvárásokkal, orvosokkal, jóképűséggel vagy szülői akarattal.

Ha ez a nemet mondás, menekülés ilyen jól megy, valószínűleg nem lesz belőle terhét csendben cipelő, erőszaktól sújtott áldozat.

Legszívesebben nem is vinném orvoshoz. Így is, egyetlen vérvételénél, amikor hisztijében elzárt valamilyen „csapokat” az ereiben, és csak azért sem adott egy csepp vért sem, sem az alkarból, sem kézfejből, sem sehonnan, a másfél órás (!) üvöltős procedúra közepén engem kellett kikísérni a vizsgálóból és teáztatni, annyira rosszul voltam. Amiatt, hogy ezt teszem a gyerekemmel, ahelyett hogy felkaptam volna, és hazáig meg sem állunk. De muszáj volt vért venni, ahogy fogat tömetni is muszáj. Nem az én hibám, nem az orvosé, még nem is a kapálódzó gyereké (gyúrni járok, amióta megpróbáltam orvosi tanácsra lefogyni), aki úgy üvöltött, hogy a kórház másik feléről jöttek át idegenek aggódó arccal, mi történt. Nálunk így megy a vérvétel, az ultrahang és a fogászat. Az oltások nem, mert minden létező szaktanács ellenére nem mondom el a gyereknek, hogy szurira megyünk, csak öt perccel indulás előtt, így nem marad ideje belelovalni magát a pánikba, és gond nélkül meg is vagyunk.

Szóval szülőként a félresikerült randi után marad egy halom érzelem, nagy összevisszaságban. Szeretnék megfelelni az orvosnak, hiszen arra szoktattak, hogy az orvossal kedvesen kell bánnunk, ha azt akarjuk, hogy ő is kedvesen bánjon velünk (vajon miért csináljuk ezt, miközben sok-sok pénzt fizetünk a szolgáltatásért?), engedelmeskedni kell, mert meg akarunk gyógyulni, égek, mint a… szégyenlem magam, amiért nem tudom megnevelni a gyerekem, aztán meg azért szégyenlem magam, mert kiabálok, fenyegetek és zsarolok, sajnálom a gyereket, mert szenved (igazából nem, de ő azt hiszi), és természetesen pirulok, mert pont egy tömött váró, és egy igen jóképű fogorvos előtt vágjuk ki a legnagyobb hisztit. És persze végtelenül dühös vagyok, amiért ezzel az egésszel meg kell küzdeni, hogy hiába minden erőfeszítésem, nem jutunk el a célig.

Aztán a jó öreg Garfield-módszer segített. Úgy szól, hogy „hagyd a francba, és inkább aludj egyet".

Hazamentünk, és nem beszéltünk többet fogorvosról, nem vittem sehová, letettem az egészről. Majd lesz valahogy. Ha máshogy nem, odanyomom az apja kezébe a gyereket, oldja meg ő. Letojom. Még a fogfájás is elmúlt. Aztán láss csodát, fél évre rá ugyanannál a kedves fogorvos bácsinál (megint a lányom választott), már simán ment minden. Pedig le se itattam (az orvost sem). Ekkor jöttem rá, hogy az anyaság még iszonyatosabb türelemjáték, mint gondoltam. De cserébe igen helyes orvosokkal ismerkedem...

Fenyvesi Zsófi

A fotó illusztráció.