Családbarát vagyok. Barátja
vagyok a családban élésnek, a
gyerekcsinálásnak és a gyerekes
létnek, barátja vagyok a
küzdésnek is, amellyel mindez jár.
Ám a barátság számomra azt is
jelenti, hogy őszinte lehetek,
az vagyok, aki vagyok, kimondom
azt, amit érzek, legyen az
bármilyen érzés.
Most épp fájdalmat érzek, a
legkínzóbb fajtából. Börtönnek
érzem a családos életformát.
Ki akarok törni belőle. Néha látom
magam lobogó hajjal, sírva-ordítva
rohanni, kitárt karral magamat
a semmibe vetni. Imádom a
lányomat, csodálom őt, de most
épp nem akarok vele lenni. Bírom,
elbírom a férjemet, de most épp
vele sem akarok lenni, sőt, minél
nagyobb távolságot akarok tőle.
Ma épp nem jó várandós
családanyának lennem. Ez majd
változik, talán már holnap. De én
nem szeretek úgy csinálni, mintha.
Sőt, ma épp megtartani sem
akarom magamnak a bennem
lévőt, irodalmiasan
távolságtartóvá cizellálni sem.
Ellenkezőleg, meg akarom veletek
osztani viszonylag nyersben, mert
azt már megtanultam ennyi
történetmesélés után, hogy a
történet sosem csak az enyém.
Veletek, hozzátok, rólatok, néha
talán helyettettek is beszélek, ez
az én dolgom. És a történetek
egymásba fonódásával valami
megkönnyebbül. 
Már jobban tudok hallgatni, mint
régen, tudok épp-nem-kimondani,
tudok várni, kivárni, tűrni, bár
ebben is még leszek jobb. 
De úgy csinálni, „mintha",
ennek nem látom értelmét.
És miközben ezt leírom,
gondolkodom,
miért olyan fontos ez nekem.
Sok „minthá"-val voltam
és vagyok körülvéve,
és ez nekem szendvedés.
Nem szeretek és nem is
tudok hitelesen jó-várandós,
jó-anya, jó-feleség szerepet játszani,
mégha a mélyben bennem is
ezek a kódok vannak.
Nem vagyok jó nulla-huszonnégyes anya.
Idő, míg belejövök,
folyton egy másik lény impulzusait követni.
Mert összehangolódni,
a saját impulzusaimat meglelni
az együttlétben sok idő,
gyakran több, mint ami nekem épp van.
Van, hogy elvesztem a türelmem,
van, hogy kilendülök a középpontomból.
Bár sokat tanulok négyéves mesteremtől,
mégis folyton ráznak-sokkolnak más dolgok is,
amelyekkel szeretek foglalkozni, vagy kell foglalkozni.
Nem vagyok jó terhes sem.
Nem szeretem a hányást,
a gyomorsav-túltengést, a fáradékonyságot,
nem szeretem a plusz súlyt,
a vizesedést, a lábduzzadást, a hasra-fekvés hiányát.
Ez is mind a terhesség, számomra.
Ettől még imádom a magzatomat,
imádom, hogy megfogant,
szeretem a gyönyörű szimbiózist,
kitárt szívvel (és combbal) várom majd a babámat,
de nem tudok úgy csinálni,
mintha a várandósság életem
legboldogabb időszaka lenne,
mert nem az. Mindkét várandósságomra
túl sok átalakulás jut,
testileg-lelkileg, és ez megvisel,
szorongással tölt el.
Legalábbis mostanában
épp ez a réteg van felül.
Nem szeretem a terhes-párbeszédeket sem,
még akkor is,
ha az emberekből az eredendő,
spontán nyáj-ösztön beszél,
a „jajdejó-születik-valaki-tehát-közügy"
mindent elsöprő,
határtalan kedvességével
és egyben indiszkréciójával.
Megfoghatom? (Már fogod.) Mikor születik? Januárban.
Tényleg? Azt hittem, sokkal hamarabb. (Na, te is kezded... )
Nagyon nagy. (Persze, mert benne van egy gyerek...)
Fiú vagy lány? Lány. (Ezredszer is..)
De nagy! Egy baba biztos?
(Szerinted így harminchetesen nem tudom, hogy hány?)
Óriási a hasad, az enyém kisebb volt. (Hát ez remek.)
Mi van, csak nem hármasikreket szülsz?
(Ezt viccnek szántad, érzem, de nincs kedvem nevetni...)
Olyan, mintha bármelyik órás lennél... (Szakértőnek tűnsz...)
Elég, elég, elééééééééég,
kérem szépen, tartsák meg maguknak mindezt,
épp elég nekem lekísérni azt,
ami történik a testemben.
Nem vagyok ezzel mindig jól,
és néha egyszerűen
védtelennek érzem magam ezekkel az ártatlanul
– és kontrollálatlanul – rám szórt mondatokkal,
amelyeket leginkább mérgezett nyilaknak érzek.
És végezetül: nem vagyok jó feleség sem,
nem tudok úgy csinálni, mintha az lennék.
Nem vagyok mindig elfogadó,
nem vagyok mindig türelmes.
Ja, csinos-fitt-házimunkakirálynő-szexbomba,
az sem.
Nem vagyok mindig a férjem-után-vágyakozó,
sőt, van hogy a pokolba kívánnám őt.
Nem szeretem mindig azt, ami otthon épp van,
sokszor van bűntudatom,
hogy bármennyire is igyekszem,
mégis okozok sérüléseket a kislányomnak,
akit annyira szeretek.
De a magam tökéletlenségétől
megvédeni nem tudom. 

Családbarát vagyok.
És ha a család is őszinte barátom,
mint ahogy én neki,
akkor elbír, tartalmaz, megtart engem.
Én is megtartom őt.

Családbörtön ablakában

Gyerekek a rácsok

Azokon át csak kis világ-

szeleteket látok

Egyszer innen megszököm majd

Éltet ez e jó hír

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Még mielőtt felakaszt

az anyakezű hóhér.

Palya Bea

Kép: Palya Bea