Van az úgy, hogy az embernek egy picit távolabb kell lépnie, hogy jobban lásson.

Van az úgy, hogy ez a lépés 6000 kilométeres.

Van az úgy, hogy egyedül nem is sikerül a tisztánlátás, hogy másoknak kell a ködöt eloszlatni, a szemfedőt lehúzni, az arc két oldalára nőtt ellenzőt kihajtani.

Van az úgy, hogy születik egy ötlet, alakul egy csapat, elindul egy csoda. Épül egy közösség.

Van az úgy, hogy létrejövünk, ugyanazokban az értékekben hiszünk, ugyanazt akarjuk, keményen dolgozunk, hogy meglegyen az ugyanaz, és amikor megvan, tovább dolgozunk, hogy az ugyanaz még jobb, még több, még szebb legyen. Még több emberrel megoszthassuk a csodánkat.

Van az úgy, hogy a csoda sikert arat, a siker felelősséget szül, várakozást és (jogos) elvárásokat.

Van az úgy, hogy ez a csapat hiába teszi bele szívét-lelkét ebbe a munkába, néha mégis mellémennek a dolgok. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy ne legyen komfortos, ne pontosan illeszkedjenek a szegélyek, hogy egy picit kilógjon a fölösleg itt-ott.

Van az úgy, hogy a nagy igyekvés hevében ezt nem vesszük észre. Nem hozunk mindig tökéletes döntést. Elsiklunk fölötte. Siettetünk, mert haladnánk az újabb cél fel. És akkor becsúszik a hiba. Hibák.

Van az úgy, hogy akik a hibákat észreveszik, megbocsátók, hisz tudják, hogy gyorsulás közben veszélyesebb a közlekedés, jobban csúszik az út, hát belefér, hogy meg-megbicsaklik a boka. De törekvés közben fröccsen a sár is. És az nem esik jól. Így aztán...

...van az úgy, hogy a ránk fröccsenő sárral nem tudunk mit kezdeni az első pillanatban. Letöröljük? Hagyjuk, hadd száradjon, aztán majd lepörög? Persze, húzza a bőrt a száradó anyag, de előbb-utóbb mindig lepörög.

Aztán van az úgy, hogy az ember – a csapat – észreveszi, hogy ez a sár most más. Csak az első pillanatban fáj, ahogy beleragad az apró szőrszálakba, aztán már inkább táplál. Jó a bőrnek, jó annak, ami alatta van. Táplál, épít, józanít.

Van az úgy, hogy sár kell ahhoz, hogy visszatalálj az értékeidhez. Azokhoz, amelyekben a közösséged születésekor hittél.

Van az úgy, hogy egy közösség így építi önmagát. Az egyik oldal a másikat, a másik az egyiket. Néha fáj, de hát a növekedés fájdalmas dolog.

Itt vagyunk. Hallunk titeket. Olvasunk titeket. Nem söpörjük le a sarat, mert érezzük, hogy ez a sár nem mocskol, hanem tapaszt. Sosem ígértük, hogy tökéletesek leszünk (ennyi eszünk már akkor is volt), és ehhez most is tartjuk magunkat. De figyelünk rátok. Figyelünk magunkra. A WMN.hu-t együtt építjük. Ti és mi.

Van az úgy, hogy egy csapatnak szüksége van rá, hogy erre néha figyelmeztessék.

Köszönjük.

D. Tóth Kriszta